Nem, nem, nem és nem!

Többé már nem akarok őrizni lelkemben csöppnyi szomorúságot sem. Bár a nosztalgia mindig is kuporgott elmém tekervényeiben, ártatlanságát már nem vitatom. Úgy tekintek rá, mint ártalmatlan útmutatás, mely rávilágít a megoldásra - mit kell tegyek, hogy megvédjem magam a mindennapos problémáktól, intrikáktól. S amíg küzdök a negatív erőkkel, visszatekintek a gondtalan életemre. Vagy ama világra, amely fekete, vagy fehér, két ellentétes pólus - avagy végletek lehellete, ahol a fény is fehér... Ahol az érzelem is érzékeny. Ahol létezik olyan természetes vágy, hol szabadság szárnyán száll a világ. Igen! Szabad akarok lenni! Szabadon akarom átélni az érzelmek impulzusát. Szabadon akarom képviselni a lelkem - igazságot az igazságon keresztül.

Mindig volt bennem egy alapvető vágy... Tapasztalni, tanulni egy életen át - különböző módon, nyitott szívvel, befogadó elmével:

"Légy mindig ugyanaz! 

Légy mindig önmagad!"

Most, ezekben a pillanokban, a séták élettelenek... 

Az érzések érzéketlenek... 

Nem várom a pillanatot, amely megtestesíti szívemben a negatív érzéseket, az ártó szellemiséget.

Nem, nem, nem! 

Inkább teret hagyok az ösztönös önvédelemnek. Hagyom, hogy alázat egyenlő arányban elegyedjen az önös érdekkel - ez már nem olyan világ, hol a tolerancia, empátia, jóindulat kifizetődő...

Hagyom, hogy lélek jól érezze magát tetemében. Hogy azzá a lénnyé váljon, aminek a természet teremtette. 

Titokzatos óriás

Nem tudom, milyen messze van fenn az ég fátyolos sötétjében, de ezüstöt csillogó fénye lágyan öleli tetemem - csalogat, hogy kövessem.

Sors - változtathatatlan, titokzatos óriás! 

Misztikus csönd melódiáját szakítja félbe a rejtett tűznyaláb ropogása, melynek csillagporos fénye visszhangzik a szemeimben.

Próbáltam vala más irányba menni, de ha letérek az útról, titokzatos erő kapaszkodik belém - visszaránt újra a mágikus ösvény porába, hol tündék dalolnak és őrjöngő Főnix perzselő lángja nyalogat... Vagy csak egy elképzelhetetlen, fura vándor szeret.

Örökkévalóságig követem a végez csillaga mögött elhaló utat, melynek energiája erőt ad, hogy minduntalan lépdeljek - őt magát viszont soha, soha, soha nem mutatom be senkinek.

A fény csalogat, csendje nevet ad - az éj leple alatt épül fel az életem... 

S eközben ügyetlen fegyverem a remény, a bátorság és a szeretet. 

"Hit"

"Hit"... Gyakran visszatérő kérdés számomra az elmúlt 2-3 évben, azon személyek miatt, akik azt hiszik, jogukban áll bírálni a világnézetemet és az elveimet. De vajon el kell-e fogadom feltétel -és ellenállás, vitatkozás (úgy értem, hogy érvek és tények felsorakoztatása) nélkül olyan vallásokat, olyan kitalációkat és irracionális dolgokat, amit rám akarnak erőszakolni, annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozik ellene? Engednem kellene az erőszakos, agresszív nyomásnak csak azért, hogy beálljak a sorba és valamelyik ismerős, vagy rokon elégedetten nyugtázza, hogy "igen, végre ő is hisz abban, amiben én"?

Folyamatosan kapom a pedálózásokat, hogy...
"Azért vagy beteg, mert nem hiszel xy dologban. Beteg a tudatod, emiatt magadba beszélsz betegségeket, mert nem tiszta az elméd (tehát hülye vagy), mert nem 'kezeled' magad, vagy nem hiszel valamiben. Minden rossz azért történik veled, mert nem hiszel semmiben." - Véleményem szerint ebben a gondolatmenetben annyi hiba leledzik, hogy az ember pontosan tudja milyen változások zajlanak a testében, vagy a testén. Tehát minden azon múlik, hogy milyen orvoshoz kerül és megtalálja-e a probléma okát, vagy addig megy, amíg ki nem derül, hogy mi okozza a tüneteket. Nos, ha már megvan az ok, akkor lehet orvosi, vagy alternatív megoldást választani a gyógyuláshoz.
Itt azért halkan teszem fel magamban a kérdést, hogy a keresztény, buddhista, vagy az összegyúrt vallásokkal rendelkező egyedek soha nem betegszenek meg? Nekik sosincs jó, vagy rossz napjuk? Sosem okoz problémát egy váratlan kiadás, vagy munkahely elvesztése? Sosem kellett szembesülniük munkahelyi problémával? Soha senki nem csalódott, nem vált el? Sosem került kórházba senkijük a családból, baráti társaságból? Sosem halt meg senkijük? Mert minden rossz, minden, ami fáj, azt a hit nem engedi megtörténni?

Biztosan tudom, hogy a fájdalom a megerősödést, a fejlődést szolgálja. Biztosan tudom, hogy rossz nélkül nem tudnánk értékelni a jót. Biztos vagyok benne, hogy a jó és rossz körforgása nélkül, sivárrá és unalmassá válna az élet. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy minél agresszívabban akarnak rámerőltetni valamit, ami nem a lényemből fakad és erőszakká, utálattá, előítéletté és gonoszsággá fajul a hívő részéről, bennem annál nagyobb ellenállás keletkezik.

Való igaz... Nem hiszem, hogy halálom után a mennyországba kerülök, ahogy abban sem, hogy majd más testben újjászületek. Nem hiszek az előző életben. Sem Istenben, sem a földöntúli valamiben, ami irányítja a világot... Akiknek meg kellene felelnem, akit félnem kellene, akit mindenek fölé kellene emelnem, minden tényt, minden tudományos ismeretet elsöpörve.

Hit... Ízlelgetem ezt a szót, ezt az érzést, hogy vajon mit is jelenthet valójában!? Hiszek a saját erőmben, mert tudom, hogy megfelelő felkészültséggel, érzelmi intelligenciával túl tudok jutni kisebb-nagyobb problémákon. Hiszem, hogy a párom, a szüleim és a barátaim támogatásával a legnehezebb időket is át tudom vészelni. Hiszem, hogy a tudomány tényeken, kutatásokon alapszik és, ha nem is tudja a választ mindenre, akkor sem magyarázza meg kitalációkkal, legfeljebb valószínűsíti, hogy milyen irányban lehet gondolkodni, kutatni a megoldást illetően, azaz a tévedés lehetőségét nem zárja ki.
Hiszem, hogy minden élőlény érez és nem teszek különbség növény és állat élete között (ami most oly' divatos életmód, hit lett). Ugyanakkor, ha éhes vagyok eszek, az étkezés pedig más élőlények elpusztításával jár (nincs mit tenni, hiszen a Föld biológiai körforgása így fejlődött ki). Ugyanakkor nem bántok, nem kínzok, nem gyilkolok azért, mert ahhoz van kedvem. Hiszem, hogyha segítek egy beteg embernek, ha meleg italt vagy ételt, esetleg számomra feleslegessé vált holmikat adok a hajléktalanoknak, szegényeknek akkor tettem valami jót.
Hiszem, hogy az életet, most ebben a pillanatban kell élnem. Hiszem, hogy halálom után addig maradok életben, amíg a szeretteim emlékeznek rám. Hiszem, hogy a a valódi szeretet, nem üres szavak skandálása, sem pedig szivecskés emotikonok sokasága, hanem cselekvéssel történő kifejezés a másik fél irányába. Hiszem, hogy az agresszív hívő menekül a saját élete, saját lénye elől, mert fél saját döntéseket hozni, saját életével, önmagával szembenézni... (ebből érdekes pszichológiai tanulmányt lehetne létrehozni), de hiszem, hogy egészséges keretek között mindenkiek jogában áll saját hitének, meggyőződésének, világnézetének megfelelően élnie az életét, anélkül, hogy lelkileg terrorizálnák, gyűlölnék, megszólnák emiatt.

Talán némi érzelmi intelligencia, empátia és tolerancia irányadó lehetne a másság elfogadásában....

Változás

Hajlamos vagyok gondolataimba merülni és tönkretenni a vélt illúziókat. Olyan öntudatlan viselkedés ez, melyeket a kellemetlen kényszer, a csalódás csalogat elő.

Régi emlékek ihlette - álmodozás - bizonytalan vágyakról... Szeretném eltávolítani a rossz, téves utakat.
Nem olyan életről álmodok, ami csábító és nagyszerű. Nem is olyanról, ami részese lenne valami hatalmas, hamis kitalációnak. Nem készítek fantázia által abszurd kifogásokat félelemből, hogy megpróbáljam leplezni, amit teszek.
Tudom, hogy mit gondolok és merre tartok ma - s ez olyan édes számomra, mint víz a tóban.
Az élet ütemén sok emberrel találkoztam. Voltak roncsok és voltak, akik ronccsá akartak tenni. S voltak mások, akik gazdagítottak, tanítottak, fejlődésre ösztönöztek. Ebben a gazdaságban erősebb a pénznél a rengeteg áldozat, szeretet, megértés - Barátság és szerelem.

Az álmaim, a szívem, az elmém arra törekszik, hogy előre lépjek és emeli a magamba vetett hitem, hogy tisztán látok, miután megvilágosodott a tudatom.

Tudom, hogy mindig lesz jövő és nem akarok tapasztalatok nélkül maradni... Ugyanakkor valakit, valamit mindenképpen veszítek a változással.
A probléma része, hogy gátoljuk a változást, pedig csak elodázni lehet... Olyan dolgokat csinálok, amiket többé már nem szeretnék. Véletlenül hívta fel a figyelmem a változás előszele, hogy egy ideje megtanultam érzékek nélkül élni. De az idő biztosítja, hogy mindig nőjek és törekedjek a fény felé - még a legsötétebb pillanatokban is - naplemente előtt.

Ego

Mostanában gyakran hallom, hogy az ego tiltakozik, az ego gátol a fejlődésben, tanulásban. Hogy az ego nem engedi, hogy magasabb érzelmi intelligenciával rendelkezz. Épp ezért el kell engedni.

De vajon hiteles-e az a bölcs, aki nem képes túllépni saját érzelmein, vélt sérelmein? Vajon a kapcsolatbeli problémák megoldása-e az, hogy töröljük az életükből a konfliktust, anélkül, hogy erőfeszítéseket tennénk, kompromisszumot kötnénk az adott szereplővel? Vagy megoldás-e, ha megszakítjuk a kapcsolatot azokkal a rokonainkkal, barátainkkal, akiket elméletileg fontosnak tartottunk, vagy valaha szerettünk?

Baj-e, ha én úgy érzem, gondolom, hogy a kapcsolatból való kihátrálás valódi megoldások helyett, az a túlértékelt egonak a megfutamodása, avagy a könnyebbik, járhatóbb útnak a választása?

Ego. Ízlelgetem ezt a szót. Mit jelent az, hogy elengedni az ego-t?

Az én olvasatomban:

Elengedni mindazt, amit elvárunk. Elengedni önmagunk, az önérzetünk, sérelmünk. Elengedni azokat a szinteket másokkal és magunkkal szemben, amit a képzelet emelt nem létező magasságokba. Elengedni a kényszeres hagyományokat, társadalmi normákat és megtanulni szabadon gondolkodni, szeretni, mások felé fordulni. Elengedni a ragaszkodást, a birtoklási vágyat.

Megtanulni nem azért tenni valami jót, hogy cserébe viszonzást várjunk. Megtanulni áldozatot hozni a családért, párunkért, rokonokért, szülőkért, gyerekekért, testvérekért, barátokért, akkor is, ha azok hibáznak. Megtanulni segíteni a rászoruló idegeneken. Megtanulni magunk elé helyezni azokat, akiket elméletben szeretünk, akiket gondolatainkban fontosnak vélünk. Megtanulni feltétel nélkül szeretni, megbocsájtani, bocsánatot kérni. Megtanulni szabadon engedni és cselekedni hagyni azokat, akik fontosak nekünk.

Ego, nem más, mint az énképnek hamis, megtévesztő, kusza zagyvasága, ami gátat szab a feltétel nélküli szeretetnek, toleranciának, empátiának és tudásnak, amely vélt sérelmek alapján kitaszítja szeretteinket az életünkből. Leszűkíti a mozgásterünket, megfoszt az új élmények, ingerek megismerésétől, a szabadságtól, az önzetlen, elvárások nélküli kapcsolatoktól.

Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, ha önmagunkat helyezzük a központba, hiszen önmagunkon nem nagyon látunk túl és saját testünk lelki börtönéből próbálunk kiabálni a külvilág felé, de a nagy rohanásban elhalad mellettünk az élet, anélkül, hogy a jelen pillanatot megélnénk.

Az öröm és a bánat, a csalódás és meglepetés, a szeretet és pillanatnyi gyűlölet, a düh és a mosoly természetes velejárója a lelkünk épülésének. 

Ahogy természetes velejárója az életnek, hogy különböző emberek más-más értékrenddel rendelkeznek, másképp gondolkodnak, másképp cselekednek. Be kell látni, hogy testünkön, elménken kívül tartózkodó személyek nem ismerhetik olyan mélyen a tetteink, érzelmeink okát, nem ismerhetik a gondolatainkat, mint mi magunk...  ahogy mi sem a másokét.

Ego! Ha már nem lehet kivetkőzni belőle teljesen, akkor ideje lenne megtanítani vele, hogy csak olyan módon cselekedjen, ami fordított esetben nem okoz számára fájdalmat.

Ideje lenne megtanulni végre, hogy mindenkinek joga van a saját gondolatát, érzelmeit, életét megélni belátása szerint és annak megfelelő módon cselekedni, akkor is, ha az nem tetsző számunkra, vagy netán távolabbra kerülünk kicsit abban a bizonyos szeretethalmazban. Mindenkinek joga van a saját hibáit elkövetni, megbotlani, hiszen abból épül, tanul és szerez tapasztalatot.

Szeretet, empátia, tolerancia > Ego

Elfogadás, tanulás, megbocsájtás > Harag, kitaszítás

Élet > Halál

A pillanat

A pillanat választotta őt

és ő lépést tartott az idővel,

távozhatott volna,

fordulhatott volna,

henceghetett volna,

ehelyett úgy határozott,

hogy él.

Az értelem mellett voksolt,

úgy döntött,

hogy repül,

úgy döntött,

hogy megengedi magának,

hogy sodródjon az árral.

A világ csodákkal volt tele,

a szemek tudtak fürkészni,

a szájak tudtak suttoni,

a kezek tudtak mutatni...

 A pillanatot választotta ő.

A szeretet alkotta vágyat,

a szenvedély kreálta percet,

a jelenben volt

és megragadta a pillanatot.

Ő tudott kiabálni,

sikítani,

tudott önfeledten nevetni

és fennhangon zokogni...

A pillanatot választotta!

Sajnálatok nélkül,

együttérzések nélkül élt.

De, ha lecsendesedik az éj,

leül az ágy szélére,

visszaemlékezik a múltra,

s ő még mindig mosolyog,

mert ez a pillanat nem lesz többé már,

nem lesz ott újra,

de úgy dönt,

hogy tovább él.

Élni újra,

szélesen mosolygó ajakkal,

sajnálatát fejezi ki amiatt,

ami láthatatlan maradt számára,

könnyek nyúlnak,

szemei ragyognak,

hisz ő választotta a pillanatot,

mert úgy döntött,

tovább él!

Soha nem késő

Sokszor alkotunk magunkról vélt képet, melyet kifelé mutatunk... Úgy hisszük, mások is olyannak látnak és ez jó. De ezek hamis képek, hamis tartalommal.
Végül a legfontosabb hangsúly a hozzáálláson van, mielőtt ezeket a pillanatokat másokért alakítanánk át, kirakatba tennénk az életünket és csak az számítana, azt szeretnénk, amit idegen ember lát a házunk ablakán betekintve... Mert elítélnek, megköveznek, kritizálnak, nyúznak minket érzéketlenül... anélkül, hogy ismernék a valóságunk, megírják a történetünk, a nem létezőt és kollektív következtetéseket vonnak le.
De a valóság itt lép be az életünkbe és vetjük bizalmukat azokba a lényekbe, akiket szeretünk akikért vagyunk... Velük osztjuk meg a küzdelmet, az őrületet, a leállásokat, az ünnepeket, vagy a vereséget.
Ha mindannyian aszerint élnénk, hogy mások mit mondanak, nagyon hamar megbánnánk.
Az igazság, hogy az élet magányos, a percek pedig peregnek és nem tudjuk megállítani, vagy stagnálni az álmainkat, hogy láthassuk egyeznek-e másokéval... Természetes, hogy felmerül némi félelem, amikor megtesszük az első kicsi, alapvető, talán rossz lépéseket. De ha nem mozdulunk, akkor nem is tartunk sehová az életünkben... Miközben változást követelünk, panaszkodunk és gátakat építünk.
Mindannyian ugyanabban az időben vagyunk és tőlünk függ, miként használjuk. Elmenekülhetünk az időnk tolvajaitól, azoktól, akiknek nincs semmi joguk engedély nélkül belopózni a napunkba.
Tanuljunk meg adni magunknak napi kényeztetést, törődést, ami erőt ad a folytatáshoz. Hogy a legrosszabb pillanatainkból is mosolyogva távozhassunk.
Mert soha nem késő, hogy azzá a személlyé válj, akinek a létezéséről álmodtál.

Feledhetetlen pillanatok

Bár nagyon kevés jó történik velem ezekben az időkben - aggódás, bizonytalanság keresztezi utam -,
mégis van valami értelme...
Újra el kell kezdenem kísérletezni,
fáradhatatlanul dolgozni a megvalósításon,
álmaim között kutatni, melyek előre visznek, fejlődésre, kitartásra ösztönöznek.
Minden lépésnél élni szeretnék az életemben,
felejthetetlen pillanatok részévé válni,
felfedezni kis dolgokat, melyek boldoggá teszik a mindennapokat.
Érezni akarok!
Mert bár csomagolás a bőröm, mégis milliónyi idegszállal kapaszkodik testemhez.
Arcom kifejező, épp úgy ül ki rá a meglepetés, döbbenet, mint a csalódás, szomorúság vagy a boldogság.
Szeretnék megújulni, amilyen hamar csak lehet, hogy tudjam, hol és mennyire vagyok tulajdonosa önmagamnak.
Ma már tisztában vagyok azzal, hogy nem létezik örök boldogság, hiszen nincs végtelen tökéletesség...
Félelem, bizonytalanság, aggódás árny-fátyla állandóan körbefon,
de azt biztosan tudom, hogy vannak apró örömteli dolgok és léteznek feledhetetlen pillanatok.

Bujkál a világod

Hónapok óta életed saját börtönében vagy, saját bírád és saját végrehajtód. Alvásod homályos vak tükör az álmaid temetésén.
Immár tudod, hogy eltévedtél gúnyolódó kétségek között, ami bezárt téged sötét, üres kriptába... Igen... Ez az ébredés pillanata... Tudod, hogy létezel, mint test és lélek, de a látható fizikai testedben lakozik egy láthatatlan szellem. Hónapok óta matat belső világodban, melyet balsejtelmes burokkal vett körbe és földbe gyökerezett az akaratod, mint a madárijesztő... És félelemmel járja be az életed a maga lassú tempójában.
Próbálod tisztázni a gondolataidat, hiszen világossá vált, hogy most nem minden rózsás, a színek beszürkültek, a napok összemosódtak... Nem létezel csodálatos játékokban, ahol az útmutatáshoz étlapot is csatolnak. Ez a helyzet a mezítelen igazság, fuldoklás és szánalmas kétségbeesés.
Ugyanakkor ez a pillanat az, amely felkészít a rehabilitációra, az újraképzésre, vagy a megújulásra. Hiszen tudnod kell, hogy elég erős vagy és elérheted a céljaid, legyen bármi is a módja.
Ebben a pillanatban, csak akarsz... Saját felelősséged, hogy megszünteted-e az álmokat... A színek egymásba karolnak, s mint szivárvány-eső hull alá... Így mutatja az utat az ismeretlen felé.

Többé ne engedd meg, hogy a fogaskerekek visszafelé forogjanak.
Ne engedd bujkálni a világodat!

Utazás

Némi gondolkodás után, végül elfogadom - időt kell adni - így eközben az élet újra és újra ad lehetőséget ismeretlen utakon utazni, hagyja áramolni a gondolatokat, megtörni a rutin időszak fájdalmát... Szennyezi a lelket az unalom és a fáradtság...

Úgy döntöttem, kimegyek az állomásra és a fagyott-hangyás, galambtollas peronon várom a vonatot... Ó, de nem... itt meg kell jegyeznem, hogy valójában csoportos autóval utazom.
A mai nap tapasztalatai: A gyerek sír, fázik a hidegben, az anyja próbálja rávenni, hogy igyon meleg teát... Az öregek szemlélődnek és mélyen hallgatnak, távolabb egy szerelmes pár öleli egymást.

Az autó megáll az állomás mögött, kinyitja ajtaját, csak bámulok az úton, mint cirkuszban a néző.  Hirtelen megállunk a semmi közepén, drága megjelenés, szavak nélküli végtelen pillanat, szorongás... Kilépek a fénybe, a friss téli levegőre - néma kiáltás. Valaki telefonál, nyugodt bejelentéssel - bontják az útzárlatot, a szolgáltatás helyreáll. Néhány perc és utazunk tovább. A távolban egy nagyobb embersereg lohol, hogy elérjék a céljukat, összenéznek, de szó nélkül menetelnek tovább.

Ezek után hasít elmémbe az életen át tartó kezdő és lejárati dátum, melynek végét már csak az idegenek látják.

Röviden: az élet folytatódik különböző utakon... Néhányan felfelé haladnak, mások lefelé - ismerős arcok, a lélek csendes.

És mi történik az eljövendő napokban?

Továbbra is figyelem az új útvonalakat és kiválasztom találomra az általam vélt ideálisat...

Januári eső

Ma olyan érzésem van, hogy mire magamhoz térek eltelik egy újabb év... Elemzem az életem:  jó és rossz váltakozva történik nap, mint nap  - érzések garmadája nehézkedik elmémre - néha-néha születik egy-egy letisztult villanás... Úgy hiszem kimondhatom, boldog, ugyanakkor leírhatatlanul bizonytalan vagyok . Még mindig létezik az a semmilyen élet, mely minden körülmény között kísért. Létezett a "magány", ami teljesen megfélemlített... és volt erős nosztalgia, amely könnycseppekben gördült lefelé az arcomon.

Mintha az ég  ismerné a bánatom és elnyomja,  hogy ily' módon kúráljon - öntözi a földet a természet vizével, hogy égből hulló kristálycseppekkel álcázza a könnyeim. Szeretem a januári eső hideg, édes ízét... hű baráttá lett jó és rossz időkben.

S a jövőben már csak egyetlen cél létezik...

Az álmokba szebb napokat és pillanatokat ültetni!

- Állok az ablak előtt,

s várom a januári esőt... -

Eszmék és téveszmék

Hm..Emlékszem, mikor még icipici kislány voltam... Sétáltunk anyukámmal a perecesi úton és én indián szökdelésben haladtam előre, majd egy erős hátszélnek köszönhetően felemelkedtem a fák fölé. Anyukám aggódva kiáltott utánam, hogy "Vicus (mert így hívott) gyere vissza". Arra is pontosan emlékszem még, hogy a bátyámmal az első emeleti bérházi lakásunk konyha ablakából "ugráltunk" le a parkolóba (olyan 50m magas lehetett), akkoriban alacsonynak tűnt és beton helyett pázsit terült el alatta (legalábbis, amíg játszottunk, utána rögtön aszfalttá vált). Hát... Nem furcsa a gyermeki elme és a képzelet?! S milyen hihetetlen, hogy az egykori képzelt világ mennyire valóságosnak tűnik mai napig a fejemben. Arra is jól emlékszem, hogy mekkora hatással volt rám 6 évesen a "jedi vallás" és mindent megtettem annak érdekében, hogy Yoda tanításainak megfelelőnek éljem az életem, hogy az erő jó oldalán maradjak. Nem volt könnyű, megfelelő tudás és bölcsesség nélkül. Mégis.... Az igazság az, ma is megpróbálom megérteni a megérthetetlent, megismerni az ismeretlent, minden egyes nap rácsodálkozom a világra és megpróbálok szimbiózisban élni a természettel, a környezetemmel, úgy, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozzam a szeretteimnek, vagy akár idegeneknek, állatoknak, növényeknek, ha már a saját utamnak más irányba kell haladnia. Igyekszem a rám negatív hatással bíró embereket úgy eltávolítani a környezetemből, hogy ne bántsam őket, de mégis megpróbálok önként megszabadulni attól, ami fájdalmat okozna.
Ezzel nem azt mondom, hogy hitvallásom lett a George Lucas által alkotott valami. Mindössze annyit, hogy egy 6 éves különcnek titulált kislánynak segített elfogadni, hogy a világ változik és nem feltétlenül a saját elképzelésének megfelelően. Megtanultam, hogy ne képzeljek magamba többet, mint ami vagyok. Hogy ne akarjak ön megvalósítani, vagy kitalálni ki, vagy mi vagyok... Hiszen nem vagyok több annál, mint amit a természet teremtett az évezredek óta tartó körforgásban.
És itt említeném meg a mai "nevesebb" vallási csoportokat... Elméletileg a vallásosság értelme a szeretet, az elfogadás, a megértés lenne. Ez alól egyik sem kivétel, hiszen mind az összes a szeretet címszó alatt uralkodik és degradálja le az embereket hierarchiai elv alapján. Azt hiszem az elfogadás, megismerés, tanulás, segítségnyújtás és szeretet iránynyelvvel legyen az bármilyen vallási csoport, vagy épp ateista... egy önmagában emberséges és egészséges lélek azonosulni tud...
De, akkor felteszem a kérdést, hogy mi az értelme a különböző vallási eszmékre hivatkozó megosztásra, amely gyűlöletre nevel, vagy a családtól, szeretteinktől elszakít és valami rendkívüli dolognak tekinti önmagát, illetve annak, hogy a vallás tagadja a vallási mivoltját? Ha a zsidó vallásra épül a kereszténység és az iszlám, akkor miért is gyűlölik és ölik egymást? Miért nem lehet egyszerűen elfogadni az eredetet és a másságot? Vagy, ha az ókori Kína az ősi vallás és gyógyító erő megalkotója, vagy mondjuk inkább úgy, hogy felismerője, akkor miért gyalázza azt a Magyarországon oly népszerű MLM rendszerű buddhista elveket követő, reikire és agykontrollra épülő szekta? Miért olyan fontos, hogy ezek a valamik híveket toborozzanak, tudatlanságban tartsanak és negatívan álljanak azokhoz, akik más elveket vallanak, vagy épp nem vallanak?
Nem tagadom... Régóta foglalkoztat a gondolat és sejtem is a történet mögött a bizonytalanságot, önértékelési zavart... Mert minél inkább nem tudja az ember, hogy mennyit ér, mennyire fontos a környezetének (család, társ, gyerek, barátok), illetve tudja, hogy a magáról kialakított önkép hamis, vagy maga a tudat, más szóval félelem a haláltól, annál inkább kapaszkodik bele valami elvetemült szektába, eszmébe és elvadítja magától azokat az embereket, akik törődnek vele, akik szeretik. A bizonytalanság viszont nem múlik el egy-egy imától, vagy mantrától. A hétköznapi kihívások minden nap kísértenek, ahogy a halálhoz is minden egyes nappal közelebb kerülünk. Az évszakok is változnak, ahogy a napok is lenyugodnak, akár akarjuk, akár nem. Ezt hívják úgy biológiai körforgás.
Mostanában gyakran keveredtem bele ilyen beszélgetésbe... "mert én nem hiszek" - mondják. Való igaz, hogy szkeptikus vagyok a humbukokkal kapcsolatban. Szükségem van az agyamra és egy porcikám sem vágyik arra, hogy teletömjék a fejem valami öntömjénező hazugsággal és elfelejtsen gondolkodni, tanulni. Én úgy vélem, hogy mindenki életében eljön az a pillanat, amikor a hétköznapi rutinnál sokkal nagyobb erőre van szükség a túléléshez. Igen... Talán az életem folyamán többször is, mint akartam. Nyugodtan kijelenthetem, hogy az elmúlt hónapokban éltem életem egyik nehéz szakaszát. Még ha időnként kevés is volt az erő bennem, vagy az engem körülvevő "energia" a természetben, akkor merítettem a szüleim szavaiból, a párom öleléséből, a szeretteimmel való találkozásból, állatok szeretetéből, a növényekből, a zenéből, a sportból, azaz a való világból... És néha rossznak is kell jönnie az életben, különben nem tudnánk értékelni a jót, nem tudnánk tanulni, fejlődni, létrehozni, alkotni. Számomra ez a fontos. Ettől érzem, hogy élek és nincs szükségem kitalált segédeszközökre. Ha mégis máshová vágyom, mert a valóság adott pillanatban elviselhetetlen, akkor előkeresem a gyermeki elmém és elmerülök a saját magam alkotta fantázia világban, de amikor előbújok belőle, már konkrét elképzelésem van a nehézségek megoldására...

Mert, ha az élet könnyű lenne, akkor...

Ez történik...

Előfordul, hogy amikor minden nap jól megy, normalizáljuk az érzéseket és a történések megérintenek. Olyan, mintha semmi másnak nem lenne értelme.
Hogyan is lehetne ez másképp?
Semmi különöset nem csinálok a világban - egyszerűen jól vagyok.

Előfordul, hogy amikor jól vagyunk, nem nézünk körbe a környezetünkben, szimplán csak figyelünk az érzéseinkre, érzeteinkre és megéljük a napot - ahogy mindenki más.
Természetesnek vesszük a jólét-érzést és átalakítjuk mindennapok rutinjává.

Ez az igazság... nézz csak meg egy átlagos napot!

Számodra nem történik semmi kivételes, semmi rendkívüli... Nincs, ami különbözne a többi naptól, semmi figyelemreméltó.

Kikapcsolod az "ébresztőórát", noha úgy gondolod, több órával korábban szólalt meg. Némi lustálkodás, lopott pihenés reményében. Felkelsz, zuhanyzol, felöltözöl, pár harapás reggeli és készen állsz a munkára... remélve, hogy a forgalom lehetővé teszi a haladást - mérges vagy, hiszen minden nap ugyanaz...

Beérsz munkába és igyekszel félretenni a rossz oldalát - találkozások frusztrált, buta emberekkel - várod, hogy halk tik-takkal teljen az idő, de rettenetesen lassan peregnek a percek. Majd a nap végén hazafelé sétálsz, - hogy kiszellőztesd a fejed - néhány telefon a távoli szeretteidnek... megosztod velük, milyen volt a napod. Miután hazaérsz... vacsora, fogmosás, alvás - s eltelt egy nap.

Gondolkodom....

Előfordul, hogy adódik egy szokatlanul kellemetlen, rossz nap és abban a pillanatban hiányzik a kényelmes, biztonságos rutin.
Vajon a normalitás a "helyes"? A "hogy vagy"?
Várni, hogy mikor léphetsz tovább a forgalomban? Felébredni az "ébresztőóra" hangjára, akkor is, ha úgy véled korábban szólalt meg, mint szeretnéd? És elviselni a munkád árnyoldalát? Tudni, hogy nem történik semmi kiemelkedő, semmi figyelemreméltó és ez is csak egy átlagos szürke nap?

Előfordul, hogy manapság nem vesszük észre a minden napokban azt, ami varázslatos, mert követjük az eredeti terveinket, vagy épp ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazokat a helyzeteket éljük át újra és újra. Veszni hagyunk nyers lehetőségeket az életben. A pillanatokat mi magunk teszünk kellemessé, vagy  kellemetlenné. Visszatartott lélegzet, konfrontáció, egy lépés, egy mosoly, egy bosszúság - jól vagyok.
Még egy nap...

Élet a megélhetésért. Jobb és rosszabb pillanatok. Döntések irányítanak a hibák és bölcs lépések következményeinek súlya alatt. És folytatódik izgalmasan továbbra is az életkaland.

Előfordul, hogy mire rájössz, talán több időt hagytál semmivé foszlani, mint azt szeretnéd. Mert az élet csodálatos, mindig ad egyfajta célt neked... mint egy hatalmas művészet - élvezd!

...normális az, ami általában történik...

Ma éjjel

Nincs olyan különbség, amit nem viselt volna ebben az életben - az, amely egyenlőség nélküli méltóságot tartalmaz... S hol folytatódik? Élő reményt követve találkozik a felfedezéssel, hogy megtalálja ismét elveszett önmagát. Amikor egyre csak reméli, hogy a pillanatoknak vissza kellene térniük, ő mosolygó pillantással rendezi a korát...
Ébredés és simogatás nélküli szeretet... mégsem hagyja el soha azt a mosolyt, ami végül felemel. Oly sok a különbözőség, melyek között ott egy láthatatlan határ - várakozás - megéri az árát... búsásan meg is fizeti az árát. Talán ez adja a történet lényegét, mely beragyogja az utat, fény a léleknek, hogy ne hagyja abba az álmodást...
Csak a tűzzel hasonlítható össze az erek lüktetése, hamuharcot vívnak újra az érzelmek. S kiegészül a könyv is halvány kék elmosódó befejezéssel - zuhan a történelem - tanácsok a kézben, amiket illusztrálnia kell majdan az időnek.
Ne, ne kerülje a félelmet, amíg elérhető kézzel és megrongálható - minden seb súlya fáj, így védeni kell őket.
Ott van a béke valahol a magányos éjszakák között, csak a magányos éjszakák elfelejtették mondani.... de ma éjjel már nincs vesztegetni való ideje, nem gondol semmire, aminek nem kellene befednie a csöndet... 

Mert ez az éjszaka más...
A ma éjjel, beszédes változás...