9.27.2013

Tagadások?

Nem, nem, nem.
Már nem lep meg, sikerült és nem fáj. Sokszor hallom, de soha nem hozom létre ugyanazt.
Különösen most.
Mert mi tagadás, nos... kihúzom magam és fogom a büszkeségem, a rúgásokat, a vágyaimat,az önmegvetést, a bátorságot, hogy újrakezdjem. Próbálkozom tovább.
Az erőfeszítés, áldozatok és könnyek évei. Az időszakos magány, munka és csalódások évei. Távol a család, a szeretteink és most: úgy gondolod, többé már "nem" hazudnak?
Spórolj a levegővel, az idővel, az energiával.
Mi van?
Nem kedvelem?
Nem látszik, mi érdekel?
Nem illeszkedik ideákba?
Hát, mi ez?
Mennyibe kerül? Vitatkozzunk pozíción? Vitatkozzunk kitalált eszméken?
Vagy van egyéb ok a megaláztatásra?
Ha a véleményednek kicsit is számítania kellene, akkor azt mondaná "nem", ami fáj:
neked nincs egészséges esélyed, hogy sikeresen kigyere a csatából... hiszen képzetlen vagy.
Senki nincs, aki szeretne téged. Nem különbözteted meg az igazán fontos dolgokat attól, ami nem fontos.
S ugye... az elillanó napok "nem" hoznak nekem egyáltalán semmi jót, semmi újat. A tény az, hogy már nincs vesztegetni való időm, mert természetesen sok értékes percet pocsékoltam el az elején.
De amikor eljön az "igen" ideje, készen fog állni a lelkem és a tudatom, hogy megbecsülje a felelősséget, a belé helyezett bizalmat.
És jönnek, mert a történelem ismétli önmagát....az alkalmak, ma már tapasztalatok és nem elvesztegetett idők.
Jó éjszakát!
Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy a legnehezebb dolgok a legélvezetesebbek... és, hogy kitartásunknak, állhatatosságunknak köszönhetően megkapjuk őket... ettől válunk különlegessé.
És, ha ezután a beszélgetés után úgy dönt, hogy "igen" a válasza... már túl késő és a feleletem annyi lehet rá immár, "nem".

9.19.2013

Látó szemet...

Legtöbb esetben a minket körbevevő világban élünk. Egy világ, melyben nem tudhatjuk, hogy az ember, vagy éppen mi, kivel fogunk beszélni és ki az, akit nem látunk többé az életben...
Félelmeink, bizonytalanságaink, miként fogják gátolni tetteinket!? Mennyire korlátozzák vágyainkat? Vajon megváltoztatják-e személyiségünket?
Hagytuk, hogy ezek a káros pillanatok - bírálatok, hangtalan rosszízű szavak, pillantások - mérgezzenek, megfosztva magunkat az idő élvezetétől és az elszórt percek nem fognak visszajönni.

Miért?

Mindig figyelmes voltam.
Szeretem nézni az emberek viselkedését. Elképzelni, hogy milyenek lesznek napról napra a gesztusok, miként változik a hang hangja, vagy a séta útja.
Figyelek, tanulok és képzelgek... hosszú évek alatt megtanultam nem ítélkezni.
S hányszor döntöttem úgy, kockáztatok?... közel engedek magamhoz valakit, anélkül, hogy ismerném és tudnám, tévedtem.
Hányszor történt meg ugyanez veled?
És akkor...
Mi ez a vágy.... kritizálni és kisebbíteni a kárt?
Milyen jogon?
A pillantás... a megjelenés...
Ott van a tükre annak, kik vagyunk. Minden, ami megszületik meg is hal.
Az első csók szemekkel történik és a fájdalom tisztává válik a könnyekben.
Mi zárt szemekkel születtünk, én vagyok, aki elképzeli hirtelen a látástól való félelmet, pedig egy világ vár ránk.
Tiszta, ártatlan  pillantással születtünk és mégis megvezetjük magunkat.

Megálltunk, hogy megvizsgáljuk az ítélkezéseket.
Látni és kritizálni... megfigyelni és mészárolni.
Ha a szem a lélek kapuja...
Hány lelket láttál?
Egy kézen meg lehet számolni.
Irigységgel zárjuk be az ajtót, féltékenység, önzés...
Gondolod, hogy ha valóban elkötelezzük magunkat, idővel megértenek ítélkezés helyett? Vagy lennének hóhérok a bírák helyett?

Tisztítja a lelket, és tisztítja a szemet. Nem ítélkezni és el fogsz kezdeni látni.
Nem kritizálni és el fogsz kezdeni fejlődni, szellemileg nőni.
Figyelj és tudni fogod mit kell még tanulnod.

A világ változik, útmutatással, nem pedig szavakkal.
Tehát... csukd be a szemed, lélegezz mélyeket és amikor kitárod pilláid...

Figyelj, láss és nézz...

9.17.2013

Ugye?

Ugye? Most minden rosszul megy. Nincs kiút. A világ értelmetlen. Nehéz a fej, a szív, az értelem. Nem tehetek semmit. Nem éri meg... ez nem nehéz, ez lehetetlen. Indítékok, űr, érzelmek... nem létező óriási szürke felhő az élet.
Feladom. Te vagy a fejemben, aki megjelenik. Folyton "találkozom" veled. Nem suhansz tova és a semmiből bukkansz elő, hogy elhessegesd a szürke felhőt.
És a szürke felhő szétoszlik.
Lehetetlen kihívások előtt toporgok. Komor dolgok, amelyek nem ontanak magukból csak fekete fényt.
Vajon mi a baj?
Nem emlékszem...
Az ölelésed hiányzik, ami most oly' messze van. Öntudatlanul hívogat engem a béke, szeretet, védelem, biztonság... mert még létezik, hiszem.
Kezemben egy kép, de hiányzik a hang, a személyiség. Így csupán csak illúzió vagy, indíték a boldogsághoz.
A reményt sugárzod magadból, az utolsó lerombolhatatlan bástyát. Teszem, amit kell... értünk. Hisz' tudod ki vagyok, még ha most távol is tőled.
Valahol a felvillanó pillanatok fényében te ott leszel, én pedig veled és ismét együtt írjuk majd a történetet... a történet végére pedig azt a bűvös "szavacskát", hogy Happy End.