Miskolc

Blanco y Hófehérke

Titokzatos óriás

Nem tudom, milyen messze van fenn az ég fátyolos sötétjében, de ezüstöt csillogó fénye lágyan öleli tetemem - csalogat, hogy kövessem.

Sors - változtathatatlan, titokzatos óriás! 

Misztikus csönd melódiáját szakítja félbe a rejtett tűznyaláb ropogása, melynek csillagporos fénye visszhangzik a szemeimben.

Próbáltam vala más irányba menni, de ha letérek az útról, titokzatos erő kapaszkodik belém - visszaránt újra a mágikus ösvény porába, hol tündék dalolnak és őrjöngő Főnix perzselő lángja nyalogat... Vagy csak egy elképzelhetetlen, fura vándor szeret.

Örökkévalóságig követem a végez csillaga mögött elhaló utat, melynek energiája erőt ad, hogy minduntalan lépdeljek - őt magát viszont soha, soha, soha nem mutatom be senkinek.

A fény csalogat, csendje nevet ad - az éj leple alatt épül fel az életem... 

S eközben ügyetlen fegyverem a remény, a bátorság és a szeretet. 

A pillanat

A pillanat választotta őt

és ő lépést tartott az idővel,

távozhatott volna,

fordulhatott volna,

henceghetett volna,

ehelyett úgy határozott,

hogy él.

Az értelem mellett voksolt,

úgy döntött,

hogy repül,

úgy döntött,

hogy megengedi magának,

hogy sodródjon az árral.

A világ csodákkal volt tele,

a szemek tudtak fürkészni,

a szájak tudtak suttoni,

a kezek tudtak mutatni...

 A pillanatot választotta ő.

A szeretet alkotta vágyat,

a szenvedély kreálta percet,

a jelenben volt

és megragadta a pillanatot.

Ő tudott kiabálni,

sikítani,

tudott önfeledten nevetni

és fennhangon zokogni...

A pillanatot választotta!

Sajnálatok nélkül,

együttérzések nélkül élt.

De, ha lecsendesedik az éj,

leül az ágy szélére,

visszaemlékezik a múltra,

s ő még mindig mosolyog,

mert ez a pillanat nem lesz többé már,

nem lesz ott újra,

de úgy dönt,

hogy tovább él.

Élni újra,

szélesen mosolygó ajakkal,

sajnálatát fejezi ki amiatt,

ami láthatatlan maradt számára,

könnyek nyúlnak,

szemei ragyognak,

hisz ő választotta a pillanatot,

mert úgy döntött,

tovább él!

Soha nem késő

Sokszor alkotunk magunkról vélt képet, melyet kifelé mutatunk... Úgy hisszük, mások is olyannak látnak és ez jó. De ezek hamis képek, hamis tartalommal.
Végül a legfontosabb hangsúly a hozzáálláson van, mielőtt ezeket a pillanatokat másokért alakítanánk át, kirakatba tennénk az életünket és csak az számítana, azt szeretnénk, amit idegen ember lát a házunk ablakán betekintve... Mert elítélnek, megköveznek, kritizálnak, nyúznak minket érzéketlenül... anélkül, hogy ismernék a valóságunk, megírják a történetünk, a nem létezőt és kollektív következtetéseket vonnak le.
De a valóság itt lép be az életünkbe és vetjük bizalmukat azokba a lényekbe, akiket szeretünk akikért vagyunk... Velük osztjuk meg a küzdelmet, az őrületet, a leállásokat, az ünnepeket, vagy a vereséget.
Ha mindannyian aszerint élnénk, hogy mások mit mondanak, nagyon hamar megbánnánk.
Az igazság, hogy az élet magányos, a percek pedig peregnek és nem tudjuk megállítani, vagy stagnálni az álmainkat, hogy láthassuk egyeznek-e másokéval... Természetes, hogy felmerül némi félelem, amikor megtesszük az első kicsi, alapvető, talán rossz lépéseket. De ha nem mozdulunk, akkor nem is tartunk sehová az életünkben... Miközben változást követelünk, panaszkodunk és gátakat építünk.
Mindannyian ugyanabban az időben vagyunk és tőlünk függ, miként használjuk. Elmenekülhetünk az időnk tolvajaitól, azoktól, akiknek nincs semmi joguk engedély nélkül belopózni a napunkba.
Tanuljunk meg adni magunknak napi kényeztetést, törődést, ami erőt ad a folytatáshoz. Hogy a legrosszabb pillanatainkból is mosolyogva távozhassunk.
Mert soha nem késő, hogy azzá a személlyé válj, akinek a létezéséről álmodtál.

Con los perros de mi hermana :) | A nővérem kutyusaival :)

Budapest (Septiembre - 2015 | Szeptember - 2015)