"Hit"... Gyakran visszatérő kérdés számomra az elmúlt 2-3 évben, azon személyek miatt, akik azt hiszik, jogukban áll bírálni a világnézetemet és az elveimet. De vajon el kell-e fogadom feltétel -és ellenállás, vitatkozás (úgy értem, hogy érvek és tények felsorakoztatása) nélkül olyan vallásokat, olyan kitalációkat és irracionális dolgokat, amit rám akarnak erőszakolni, annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozik ellene? Engednem kellene az erőszakos, agresszív nyomásnak csak azért, hogy beálljak a sorba és valamelyik ismerős, vagy rokon elégedetten nyugtázza, hogy "igen, végre ő is hisz abban, amiben én"?
Folyamatosan kapom a pedálózásokat, hogy...
"Azért vagy beteg, mert nem hiszel xy dologban. Beteg a tudatod, emiatt magadba beszélsz betegségeket, mert nem tiszta az elméd (tehát hülye vagy), mert nem 'kezeled' magad, vagy nem hiszel valamiben. Minden rossz azért történik veled, mert nem hiszel semmiben." - Véleményem szerint ebben a gondolatmenetben annyi hiba leledzik, hogy az ember pontosan tudja milyen változások zajlanak a testében, vagy a testén. Tehát minden azon múlik, hogy milyen orvoshoz kerül és megtalálja-e a probléma okát, vagy addig megy, amíg ki nem derül, hogy mi okozza a tüneteket. Nos, ha már megvan az ok, akkor lehet orvosi, vagy alternatív megoldást választani a gyógyuláshoz.
Itt azért halkan teszem fel magamban a kérdést, hogy a keresztény, buddhista, vagy az összegyúrt vallásokkal rendelkező egyedek soha nem betegszenek meg? Nekik sosincs jó, vagy rossz napjuk? Sosem okoz problémát egy váratlan kiadás, vagy munkahely elvesztése? Sosem kellett szembesülniük munkahelyi problémával? Soha senki nem csalódott, nem vált el? Sosem került kórházba senkijük a családból, baráti társaságból? Sosem halt meg senkijük? Mert minden rossz, minden, ami fáj, azt a hit nem engedi megtörténni?
Biztosan tudom, hogy a fájdalom a megerősödést, a fejlődést szolgálja. Biztosan tudom, hogy rossz nélkül nem tudnánk értékelni a jót. Biztos vagyok benne, hogy a jó és rossz körforgása nélkül, sivárrá és unalmassá válna az élet. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy minél agresszívabban akarnak rámerőltetni valamit, ami nem a lényemből fakad és erőszakká, utálattá, előítéletté és gonoszsággá fajul a hívő részéről, bennem annál nagyobb ellenállás keletkezik.
Való igaz... Nem hiszem, hogy halálom után a mennyországba kerülök, ahogy abban sem, hogy majd más testben újjászületek. Nem hiszek az előző életben. Sem Istenben, sem a földöntúli valamiben, ami irányítja a világot... Akiknek meg kellene felelnem, akit félnem kellene, akit mindenek fölé kellene emelnem, minden tényt, minden tudományos ismeretet elsöpörve.
Hit... Ízlelgetem ezt a szót, ezt az érzést, hogy vajon mit is jelenthet valójában!? Hiszek a saját erőmben, mert tudom, hogy megfelelő felkészültséggel, érzelmi intelligenciával túl tudok jutni kisebb-nagyobb problémákon. Hiszem, hogy a párom, a szüleim és a barátaim támogatásával a legnehezebb időket is át tudom vészelni. Hiszem, hogy a tudomány tényeken, kutatásokon alapszik és, ha nem is tudja a választ mindenre, akkor sem magyarázza meg kitalációkkal, legfeljebb valószínűsíti, hogy milyen irányban lehet gondolkodni, kutatni a megoldást illetően, azaz a tévedés lehetőségét nem zárja ki.
Hiszem, hogy minden élőlény érez és nem teszek különbség növény és állat élete között (ami most oly' divatos életmód, hit lett). Ugyanakkor, ha éhes vagyok eszek, az étkezés pedig más élőlények elpusztításával jár (nincs mit tenni, hiszen a Föld biológiai körforgása így fejlődött ki). Ugyanakkor nem bántok, nem kínzok, nem gyilkolok azért, mert ahhoz van kedvem. Hiszem, hogyha segítek egy beteg embernek, ha meleg italt vagy ételt, esetleg számomra feleslegessé vált holmikat adok a hajléktalanoknak, szegényeknek akkor tettem valami jót.
Hiszem, hogy az életet, most ebben a pillanatban kell élnem. Hiszem, hogy halálom után addig maradok életben, amíg a szeretteim emlékeznek rám. Hiszem, hogy a a valódi szeretet, nem üres szavak skandálása, sem pedig szivecskés emotikonok sokasága, hanem cselekvéssel történő kifejezés a másik fél irányába. Hiszem, hogy az agresszív hívő menekül a saját élete, saját lénye elől, mert fél saját döntéseket hozni, saját életével, önmagával szembenézni... (ebből érdekes pszichológiai tanulmányt lehetne létrehozni), de hiszem, hogy egészséges keretek között mindenkiek jogában áll saját hitének, meggyőződésének, világnézetének megfelelően élnie az életét, anélkül, hogy lelkileg terrorizálnák, gyűlölnék, megszólnák emiatt.
Talán némi érzelmi intelligencia, empátia és tolerancia irányadó lehetne a másság elfogadásában....
Költészet, fotográfia, divat, életmód, zene, videó, sport.../Poesía, fotografía, moda, estilo de vida, música, video, deportes...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: invierno. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: invierno. Összes bejegyzés megjelenítése
12.03.2018
3.03.2018
A pillanat
A pillanat választotta őt
és ő lépést tartott az idővel,
távozhatott volna,
fordulhatott volna,
henceghetett volna,
ehelyett úgy határozott,
hogy él.
Az értelem mellett voksolt,
úgy döntött,
hogy repül,
úgy döntött,
hogy megengedi magának,
hogy sodródjon az árral.
A világ csodákkal volt tele,
a szemek tudtak fürkészni,
a szájak tudtak suttoni,
a kezek tudtak mutatni...
A pillanatot választotta ő.
A szeretet alkotta vágyat,
a szenvedély kreálta percet,
a jelenben volt
és megragadta a pillanatot.
Ő tudott kiabálni,
sikítani,
tudott önfeledten nevetni
és fennhangon zokogni...
A pillanatot választotta!
Sajnálatok nélkül,
együttérzések nélkül élt.
De, ha lecsendesedik az éj,
leül az ágy szélére,
visszaemlékezik a múltra,
s ő még mindig mosolyog,
mert ez a pillanat nem lesz többé már,
nem lesz ott újra,
de úgy dönt,
hogy tovább él.
Élni újra,
szélesen mosolygó ajakkal,
sajnálatát fejezi ki amiatt,
ami láthatatlan maradt számára,
könnyek nyúlnak,
szemei ragyognak,
hisz ő választotta a pillanatot,
mert úgy döntött,
tovább él!
2.16.2018
Soha nem késő
Sokszor alkotunk magunkról vélt képet, melyet kifelé mutatunk... Úgy hisszük, mások is olyannak látnak és ez jó. De ezek hamis képek, hamis tartalommal.
Végül a legfontosabb hangsúly a hozzáálláson van, mielőtt ezeket a pillanatokat másokért alakítanánk át, kirakatba tennénk az életünket és csak az számítana, azt szeretnénk, amit idegen ember lát a házunk ablakán betekintve... Mert elítélnek, megköveznek, kritizálnak, nyúznak minket érzéketlenül... anélkül, hogy ismernék a valóságunk, megírják a történetünk, a nem létezőt és kollektív következtetéseket vonnak le.
De a valóság itt lép be az életünkbe és vetjük bizalmukat azokba a lényekbe, akiket szeretünk akikért vagyunk... Velük osztjuk meg a küzdelmet, az őrületet, a leállásokat, az ünnepeket, vagy a vereséget.
Ha mindannyian aszerint élnénk, hogy mások mit mondanak, nagyon hamar megbánnánk.
Az igazság, hogy az élet magányos, a percek pedig peregnek és nem tudjuk megállítani, vagy stagnálni az álmainkat, hogy láthassuk egyeznek-e másokéval... Természetes, hogy felmerül némi félelem, amikor megtesszük az első kicsi, alapvető, talán rossz lépéseket. De ha nem mozdulunk, akkor nem is tartunk sehová az életünkben... Miközben változást követelünk, panaszkodunk és gátakat építünk.
Mindannyian ugyanabban az időben vagyunk és tőlünk függ, miként használjuk. Elmenekülhetünk az időnk tolvajaitól, azoktól, akiknek nincs semmi joguk engedély nélkül belopózni a napunkba.
Tanuljunk meg adni magunknak napi kényeztetést, törődést, ami erőt ad a folytatáshoz. Hogy a legrosszabb pillanatainkból is mosolyogva távozhassunk.
Mert soha nem késő, hogy azzá a személlyé válj, akinek a létezéséről álmodtál.
Végül a legfontosabb hangsúly a hozzáálláson van, mielőtt ezeket a pillanatokat másokért alakítanánk át, kirakatba tennénk az életünket és csak az számítana, azt szeretnénk, amit idegen ember lát a házunk ablakán betekintve... Mert elítélnek, megköveznek, kritizálnak, nyúznak minket érzéketlenül... anélkül, hogy ismernék a valóságunk, megírják a történetünk, a nem létezőt és kollektív következtetéseket vonnak le.
De a valóság itt lép be az életünkbe és vetjük bizalmukat azokba a lényekbe, akiket szeretünk akikért vagyunk... Velük osztjuk meg a küzdelmet, az őrületet, a leállásokat, az ünnepeket, vagy a vereséget.
Ha mindannyian aszerint élnénk, hogy mások mit mondanak, nagyon hamar megbánnánk.
Az igazság, hogy az élet magányos, a percek pedig peregnek és nem tudjuk megállítani, vagy stagnálni az álmainkat, hogy láthassuk egyeznek-e másokéval... Természetes, hogy felmerül némi félelem, amikor megtesszük az első kicsi, alapvető, talán rossz lépéseket. De ha nem mozdulunk, akkor nem is tartunk sehová az életünkben... Miközben változást követelünk, panaszkodunk és gátakat építünk.
Mindannyian ugyanabban az időben vagyunk és tőlünk függ, miként használjuk. Elmenekülhetünk az időnk tolvajaitól, azoktól, akiknek nincs semmi joguk engedély nélkül belopózni a napunkba.
Tanuljunk meg adni magunknak napi kényeztetést, törődést, ami erőt ad a folytatáshoz. Hogy a legrosszabb pillanatainkból is mosolyogva távozhassunk.
Mert soha nem késő, hogy azzá a személlyé válj, akinek a létezéséről álmodtál.
1.18.2018
Szabadság
Ma, havas fák alatt, az álmaim átlebbentek az ágak irányításába...
Mikor a szellő simogatta őket lágy mozdulatokkal,
érzést adtak a lelkemnek, s az értelem
vándorló hangversenyből tántorgott elő gondolataim mélységébe.
Titkos erény nélkül, ez a nagy pillanat
- avagy minden létező pillanat különleges -
amit az ember megfigyel...
Szárnyak, jókora havas, jégcsapos, megfagyott ágak takarásában,
végtelen béke öltöztette fel szellemem és tetemem,
kitöltötte a tüdőm, friss, tiszta, nyers levegővel,
kiterjesztve határtalan szabadságomat,
így ösztönzött vágyakkal, álmokkal, kreativitással -
Harmóniát és elégedettséget ajándékozott,
a kiegyensúlyozott, boldog életért.
1.12.2016
Lillafüred, 12/01/2016
Címkék:
bosque,
día,
erdő,
Forgó Viktória,
foto,
fotó,
invierno,
jég. hielo,
kép,
nap,
naturaleza,
photo,
tél,
természet,
Viktória Forgó
2.02.2015
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






























































