Hm..Emlékszem, mikor még icipici kislány voltam... Sétáltunk
anyukámmal a perecesi úton és én indián szökdelésben haladtam előre, majd
egy erős hátszélnek köszönhetően felemelkedtem a fák fölé. Anyukám
aggódva kiáltott utánam, hogy "Vicus (mert így hívott) gyere vissza".
Arra is pontosan emlékszem még, hogy a bátyámmal az első emeleti bérházi
lakásunk konyha ablakából "ugráltunk" le a parkolóba (olyan 50m magas
lehetett), akkoriban alacsonynak tűnt és beton helyett pázsit terült el
alatta (legalábbis, amíg játszottunk, utána rögtön aszfalttá vált).
Hát... Nem furcsa a gyermeki elme és a képzelet?! S milyen hihetetlen,
hogy az egykori képzelt világ mennyire valóságosnak tűnik mai napig a
fejemben. Arra is jól emlékszem, hogy mekkora hatással volt rám 6 évesen
a "jedi vallás" és mindent megtettem annak érdekében, hogy Yoda
tanításainak megfelelőnek éljem az életem, hogy az erő jó oldalán
maradjak. Nem volt könnyű, megfelelő tudás és bölcsesség nélkül.
Mégis.... Az igazság az, ma is megpróbálom megérteni a megérthetetlent,
megismerni az ismeretlent, minden egyes nap rácsodálkozom a világra és
megpróbálok szimbiózisban élni a természettel, a környezetemmel, úgy,
hogy a lehető legkevesebb sérülést okozzam a szeretteimnek, vagy akár
idegeneknek, állatoknak, növényeknek, ha már a saját utamnak más irányba
kell haladnia. Igyekszem a rám negatív hatással bíró embereket úgy
eltávolítani a környezetemből, hogy ne bántsam őket, de mégis
megpróbálok önként megszabadulni attól, ami fájdalmat okozna. Ezzel nem azt mondom, hogy hitvallásom lett a George Lucas által alkotott valami. Mindössze annyit, hogy egy 6 éves különcnek titulált kislánynak segített elfogadni, hogy a világ változik és nem feltétlenül a saját elképzelésének megfelelően. Megtanultam, hogy ne képzeljek magamba többet, mint ami vagyok. Hogy ne akarjak ön megvalósítani, vagy kitalálni ki, vagy mi vagyok... Hiszen nem vagyok több annál, mint amit a természet teremtett az évezredek óta tartó körforgásban.
És itt említeném meg a mai "nevesebb" vallási csoportokat... Elméletileg a vallásosság értelme a szeretet, az elfogadás, a megértés lenne. Ez alól egyik sem kivétel, hiszen mind az összes a szeretet címszó alatt uralkodik és degradálja le az embereket hierarchiai elv alapján. Azt hiszem az elfogadás, megismerés, tanulás, segítségnyújtás és szeretet iránynyelvvel legyen az bármilyen vallási csoport, vagy épp ateista... egy önmagában emberséges és egészséges lélek azonosulni tud...
De, akkor felteszem a kérdést, hogy mi az értelme a különböző vallási eszmékre hivatkozó megosztásra, amely gyűlöletre nevel, vagy a családtól, szeretteinktől elszakít és valami rendkívüli dolognak tekinti önmagát, illetve annak, hogy a vallás tagadja a vallási mivoltját? Ha a zsidó vallásra épül a kereszténység és az iszlám, akkor miért is gyűlölik és ölik egymást? Miért nem lehet egyszerűen elfogadni az eredetet és a másságot? Vagy, ha az ókori Kína az ősi vallás és gyógyító erő megalkotója, vagy mondjuk inkább úgy, hogy felismerője, akkor miért gyalázza azt a Magyarországon oly népszerű MLM rendszerű buddhista elveket követő, reikire és agykontrollra épülő szekta? Miért olyan fontos, hogy ezek a valamik híveket toborozzanak, tudatlanságban tartsanak és negatívan álljanak azokhoz, akik más elveket vallanak, vagy épp nem vallanak?
Nem tagadom... Régóta foglalkoztat a gondolat és sejtem is a történet mögött a bizonytalanságot, önértékelési zavart... Mert minél inkább nem tudja az ember, hogy mennyit ér, mennyire fontos a környezetének (család, társ, gyerek, barátok), illetve tudja, hogy a magáról kialakított önkép hamis, vagy maga a tudat, más szóval félelem a haláltól, annál inkább kapaszkodik bele valami elvetemült szektába, eszmébe és elvadítja magától azokat az embereket, akik törődnek vele, akik szeretik. A bizonytalanság viszont nem múlik el egy-egy imától, vagy mantrától. A hétköznapi kihívások minden nap kísértenek, ahogy a halálhoz is minden egyes nappal közelebb kerülünk. Az évszakok is változnak, ahogy a napok is lenyugodnak, akár akarjuk, akár nem. Ezt hívják úgy biológiai körforgás.
Mostanában gyakran keveredtem bele ilyen beszélgetésbe... "mert én nem hiszek" - mondják. Való igaz, hogy szkeptikus vagyok a humbukokkal kapcsolatban. Szükségem van az agyamra és egy porcikám sem vágyik arra, hogy teletömjék a fejem valami öntömjénező hazugsággal és elfelejtsen gondolkodni, tanulni. Én úgy vélem, hogy mindenki életében eljön az a pillanat, amikor a hétköznapi rutinnál sokkal nagyobb erőre van szükség a túléléshez. Igen... Talán az életem folyamán többször is, mint akartam. Nyugodtan kijelenthetem, hogy az elmúlt hónapokban éltem életem egyik nehéz szakaszát. Még ha időnként kevés is volt az erő bennem, vagy az engem körülvevő "energia" a természetben, akkor merítettem a szüleim szavaiból, a párom öleléséből, a szeretteimmel való találkozásból, állatok szeretetéből, a növényekből, a zenéből, a sportból, azaz a való világból... És néha rossznak is kell jönnie az életben, különben nem tudnánk értékelni a jót, nem tudnánk tanulni, fejlődni, létrehozni, alkotni. Számomra ez a fontos. Ettől érzem, hogy élek és nincs szükségem kitalált segédeszközökre. Ha mégis máshová vágyom, mert a valóság adott pillanatban elviselhetetlen, akkor előkeresem a gyermeki elmém és elmerülök a saját magam alkotta fantázia világban, de amikor előbújok belőle, már konkrét elképzelésem van a nehézségek megoldására...
Mert, ha az élet könnyű lenne, akkor...
