Görcsösen ragadom a létem,
mint gyenge láncot, 'mely mérhetetlen,
s hajtom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha a szándék a szeretetem,
hisz' a lánc körbeérné planétám,
ha picit hosszabbra nyújtanám,
de így alázuhan apránként
és elinal a nihilbe.
Odébbálltál, védelmezett a hasadék
s elmém feslik, vajon meddig szakad még?
Lázas szemem odatekint néha,
s ajkam már nem is nyílik, szótlan.
S ujjaim helyett fénynyalábok súrolnak, ó, hányan,
s hozzád simulnak bátran, oly’ finoman;
gyöngéden megragadom létem,
mint acélos bilincset, 'mely időtlen,
s kormányzom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha nem tép szét a vakrémület,
s láncomat gyorsan elvetem -
ladikban csörren föl a csöndben,
s evickél vele a tömény ködfüggönyben...
hol téged is megtalállak,
hol a képzelet igazság válhat,
hol elme helyett szív munkál
egy levelet, melyet te róttál
belém cseppekkel, mikor szipogtál...
és megnyugszik álom-életem,
tovább képzelgek, s az óceánon
megtört gyászos ladikom
- mert valóban most lesz jó nagyon -
hisz’ egy időre vízpartra vethetem
és a vasmacskám mélyen eltemethetem,
’míg láncom el nem szakad,
s 'míg fényár öleli csillagomat.