- Ne nevezz szerencsétlennek!
- Mi a szösz?! Irritál? Te is tudod, látod, bévül görnyedezel, magadba
roskadsz, nyavalyogsz, mert csak téblábolsz és képtelen vagy rájönni,
mi bajod és mit akarsz.
- Na és…? Ezerszer voltam már így gyerek-fiatalon, felnőtt-gyerekként is, ami
még nem az idő futásának a fekélye harmincegy évesen sem. Ismerhetsz.
Ezek a toporgások, bármily idegesítőek is, mindig érleltek valami érettebb
döntést-lépést. Olyat, amilyennek jönnie kell és ami nem belém tukmált,
hanem belőlem következő.
- És belőlem is, igaz? Ha ezt is számon tartod, akkor most helyettem is
szenvedsz…
- Nem érzem, hogy kínlódás lenne; de természetes, Te is benne vagy.
Szükséges is, mert így könnyebb és nem egyoldalú.
- Nagyon helyes, énem bölcs fele…! Tegnap séta közben a valóság annyira
egyszerű és megnyugtató volt számomra hosszú perceken keresztül,
szinte kézzelfoghatóan, hogy a legapróbb töprengés is nevetséges okoskodássá
törpült. Te úgy baktattál mellettem, hogy kuncognom kellett lógó orrod miatt.
Napokig alig éltél. Hatalmas tűz égett benned, amitől hamar kiégtél és elfáradtál.
Mindettől tested-lelked egészsége összeomlott. Az önmagammal-magunkkal való
bajom feszeget…
- Tegnap, elalvás előtt, már az ágyban fekve, félálomban rebbent a madárszárny.
„Maradj tudatlan…” kezdte. Csodálkozásomra még annyit tett hozzá,
hogy: „tisztán, szabadon…” Két sor.
- Azt hittem, elröppent és reggelre már nem tudod majd visszaidézni, de ezek szerint
ez a madár fontos üzenetet hozott. Már akkor megdöbbentem, amikor előbukkant.
S Te ismételgetted, ízlelgetted…, én a röptét figyeltem lélegzetvisszafojtva. Jó,
hogy nem felejtetted el. Az én mostani huzavonámnak valószínűleg ebben csírázik
a születnivalója. Hosszú hetek óta jóval kevesebbet olvasok, mint azelőtt,… és
az a kevésnyi is viszket bennem a régebben magamba falt sok mindennel együtt.
Pedig befogadott, magamévá lett megértésekről beszélő írások jöttek és jönnek most is
a szemem elé, de hírtelen vérét-színét veszté. Mintha ebbe csípne bele a madár,
nem a tudás a lényeg.
- Ó, drága barátom, azért ugye Te is érzed, hogy ez így önmagában nagyon is sántít?
- Igen, igen… persze, hogy biceg. Fél lábon ugrál a második sor nélkül.
„Tisztán, szabadon…” Na, nem mintha ez lenne a lába párja… ettől csupán a
talpon maradás esélye erősebb.
- Legjobb lesz, ha tovább lessük a madár röptét. Ha tovább száll, talán
Ő vezet el téged oda, ahová kell…
- Rendben… várjunk tovább. Egyvalami máris és megint bizonyos.
- Tudom… a türelem… Még mindig a türelem.
- Nehogy azt hidd, hogy nem veszem észre, s nem látom olyannak és úgy
önmagamat, ahogy Te. Talán leginkább az bosszant, hogy mostanában hiába
intem nyugtalan zavaraimat türelemre. A séták hihetetlen szépségét is láttam
tegnap: az orrunk előtt a Kicsi-Én baktatott valami egészen különös nyugalommal,
végtelenül derűsen. Talán még soha ennyire közel nem volt hozzám-hozzánk…
Úgy mosolygott ránk a tarkója, hogy annál teljesebb biztatásra nincs is szükségünk…
Neked olyan vigyori kedved kerekedett ettől, hogy majdnem rápaskoltál örömödben
a Kicsi-Én fenekére, … én viszont (és ez intett téged is mértékre) szinte lábujjhegyen
óvakodtam utána attól félve,- zavarom. Szokás szerint most sem szólalt meg, de a háta,
ahogyan lépésenként moccant, mégis odaköszönt hozzám:
„…ez van… ez van… ez van…”, amire én majdnem orra buktam és csak annyit
tudtam motyogni… „de hát mi az, ami van?”…
A Kicsi-Én alig hederített a nyafogásomra. Sétált tovább, a tarkója ragyogott a
mosolytól sőt…, mintha egy villanásnyit kuncogott volna, majd ismét szavak nélkül
visszaüzent: „Nem fontos... kicsit sem fontos, mi ez… Csak annak örülj, hogy van…
hogy végre ez az, ami van!... Érted? Ugye érted már?!”
- Nem tudom… Talán… De azt hiszem, nincs is szükség rá, hogy értsem…,
mert ami fontos, az itt van.
- S ez így van rendjén…
A madár repül. Még mindig csak félkörnyi a szárnyalása, de száll és én
megbabonázva-lesve figyelem:
„ OTT HOL AZ ELME
RAB – SZOLGA – HATALOM,
TE MARADJ TUDATLAN
TISZTÁN, SZABADON,
A GONDOLAT LÁNCA
HA MEGKÖT, HADD SZAKADJON,
KENYÉR ÉS FORRÁSVÍZ
LEGYEN ASZTALODON… ”