és irtózatos robajjal fölcsendül a zene,
a szív rettenve kalimpál magányában,
s a szertefoszlott szivárvány fekete színeiben,
hunyorognak bágyadtan a könnyező szemek.
Elindulnál semmibe vesző utakon,
de vissza-visszanézel a haldokló jelenbe,
mely mint üstökös hinti szét fájdalmát,
és falat épít börtönöd rácsai köré:
szorító szívvel leomlasz a földre,
tudod, e éhes-láng belülről fölemészt.
„Vitéz” vagy, tisztnek arctalan gyalog,
hátadon suhognak sűrű ostorcsapások,
húst szabdaló, vért kívánó lidércek halálod áhító,
szolgáló és megalázó és vallató és kínzó,
önmagad megtagadó, üres érzelmekre kényszerítő,
láthatatlan árnyak rabolják-pusztítják a lelked.
Gyötörnek éjjel, kínoznak nappal - véletlen akarattal,
menekülnél a balsors elől, de fogva tart a rémület:
rideg-mély ijesztő hangon vonyít érted,
felkutat, majd lelked aprítva vérzel bele
az előtted meggyalázottaktól izzó homokba.
Feltérdelsz, illúzióként tükröződik az elmúlás,
könyörögve kulcsolod kezed: kegyelmet,
esengve kegyelemet… várva, várva a véget,
hadd tekinthesd meg a túlvilági lét nyugalmát!
Ám a szikrázó fény elriasztja látomásod,
semmivé roskadsz, majd elsodor a fergeteg...