Mikor leszáll az éj, nyugovóra térek.
Fejem lehajtom habos párnára; s finom
pelyhes dunna takarja, tartja melegen
pihenő testem. Lassan szemem is lezárul.
S jaj..., jajj..., jön az álom...
Szellem kísért, démon és boszorkány,
Vigyorgó Halál fogja a kaszát. -
Átélem saját halálom.
Látok koporsót - szép, díszesre faragott,
lakkozott, oldalán kacskaringós felirat.
Koporsót, melyet bíborszínű bársony bélel.
S benne fekszik egy sápadt bőrű, szőke lány
hófehér ruhában.
Mintha mélyen aludna, de teste hideg, mozdulatlan,
fehér szemfedő borítja, rajta pár szál vörös rózsa.
Koporsója körül halvány fényű gyertyák villognak;
mellette édesanyja áll, mély fájdalmában zokogva.
Körülveszik szülők, testvérek, rokonok, s pár jó barát.
A lelkész búcsú beszédet mond, -
Utolsó szavai hangzanak:
"Küldjük hát el végső útjára eme
közülünk korán eltávozó fiatal leányt!
Élete minden perce kemény küzdelem volt,
de boldogság szívében soha nem honolt.
Már többé nem szenved, nem sír és nem kiált,
örök nyugalomra talált.
Tegyétek félre a bánatot, könnyeket és a tiszta,
vidám emlékét őrizzétek meg!
Hiszen testvérünk tovább él emlékeitekben.
Lelki üdvéért mondjunk közösen imát..."
- "... és ne vígy minket a kísértésbe,
de szabadíts meg a Gonosztól... Ámen." -
S felcsendül a régi szomorú dal.
Majd... harangkongás és elindul a koporsó az utolsó útjára.
Megáll a sírnál, s eltűnik a mélyben.
Bibliából szent szavakat idéz a lelkész.
Zuhan a föld, s a koporsó mély.tompa dübörgést hallat.
Hamarosan a lány felett sírhalom emelkedett,
melyet koszorú és virág-takaró melenget.
Forgolódom, vergődöm... felriadok álmomból,
könnyfolyó mossa orcámat, fejem fájdalomtól lüktet,
vagy csak beleszédült az izgalomba?!
Fáradtan dőlök vissza a nedves párnára...
(Miskolc, 1991.10.25.)