Minden nap látom a szerencsét... Néha megy, néha jön az oldalamon.
Oly sok rohanós hónap után, most egyedül, négy fal között... halk zene szól, gyertyák halovány fényei pislákolnak. Igen, egy lopott pillanat, egyedül vagyok az emlékekkel, ideákkal félálomban. Időnként egymást keresztezve oltják ki egymást... Majd ismétlik önmagukat és folytatják ott, hol abbahagyták útjukat. Amikor rossz ízű érzések támadnak, tovaúsznak gyorsan a dallamok között. Élmém szüleményei találomra húznak bele a mély-sötét éjszakába és megpróbálom elővenni túlélési ösztönömbe vetett buta illúzióim. Röpke pillantás - melegség árad szét a testemben és mosolygok a puha párnámba, mikor felébresztenek az öregek, alvó régi tündék, s jönnek velük régi érzések - nem tudom akarom-e újraélni - de mit számít, hiszen képtelenség kontrollálni. Engedni akarom az alvást, hisz oly fáradt a testem és az álom visz tovább az új ábrándok irányába. Dobban a szív. Hallgatom lüktetésének ritmusát... néha szomorú, látom pillájából csorogni a könnyet... Néha vidám, játékos, kacaja tölti be a lelket. Értek minden lüktetést. Érzem a magányt, de becsapni képtelen és nem, nem szakíthatja szét lelkem a félelem.
