3.21.2018

Ego

Mostanában gyakran hallom, hogy az ego tiltakozik, az ego gátol a fejlődésben, tanulásban. Hogy az ego nem engedi, hogy magasabb érzelmi intelligenciával rendelkezz. Épp ezért el kell engedni.

De vajon hiteles-e az a bölcs, aki nem képes túllépni saját érzelmein, vélt sérelmein? Vajon a kapcsolatbeli problémák megoldása-e az, hogy töröljük az életükből a konfliktust, anélkül, hogy erőfeszítéseket tennénk, kompromisszumot kötnénk az adott szereplővel? Vagy megoldás-e, ha megszakítjuk a kapcsolatot azokkal a rokonainkkal, barátainkkal, akiket elméletileg fontosnak tartottunk, vagy valaha szerettünk?

Baj-e, ha én úgy érzem, gondolom, hogy a kapcsolatból való kihátrálás valódi megoldások helyett, az a túlértékelt egonak a megfutamodása, avagy a könnyebbik, járhatóbb útnak a választása?

Ego. Ízlelgetem ezt a szót. Mit jelent az, hogy elengedni az ego-t?

Az én olvasatomban:
Elengedni mindazt, amit elvárunk. Elengedni önmagunk, az önérzetünk, sérelmünk. Elengedni azokat a szinteket másokkal és magunkkal szemben, amit a képzelet emelt nem létező magasságokba. Elengedni a kényszeres hagyományokat, társadalmi normákat és megtanulni szabadon gondolkodni, szeretni, mások felé fordulni. Elengedni a ragaszkodást, a birtoklási vágyat.
Megtanulni nem azért tenni valami jót, hogy cserébe viszonzást várjunk. Megtanulni áldozatot hozni a családért, párunkért, rokonokért, szülőkért, gyerekekért, testvérekért, barátokért, akkor is, ha azok hibáznak. Megtanulni segíteni a rászoruló idegeneken. Megtanulni magunk elé helyezni azokat, akiket elméletben szeretünk, akiket gondolatainkban fontosnak vélünk. Megtanulni feltétel nélkül szeretni, megbocsájtani, bocsánatot kérni. Megtanulni szabadon engedni és cselekedni hagyni azokat, akik fontosak nekünk.
Ego, nem más, mint az énképnek hamis, megtévesztő, kusza zagyvasága, ami gátat szab a feltétel nélküli szeretetnek, toleranciának, empátiának és tudásnak, amely vélt sérelmek alapján kitaszítja szeretteinket az életünkből. Leszűkíti a mozgásterünket, megfoszt az új élmények, ingerek megismerésétől, a szabadságtól, az önzetlen, elvárások nélküli kapcsolatoktól.

Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, ha önmagunkat helyezzük a központba, hiszen önmagunkon nem nagyon látunk túl és saját testünk lelki börtönéből próbálunk kiabálni a külvilág felé, de a nagy rohanásban elhalad mellettünk az élet, anélkül, hogy a jelen pillanatot megélnénk.
Az öröm és a bánat, a csalódás és meglepetés, a szeretet és pillanatnyi gyűlölet, a düh és a mosoly természetes velejárója a lelkünk épülésének. 
Ahogy természetes velejárója az életnek, hogy különböző emberek más-más értékrenddel rendelkeznek, másképp gondolkodnak, másképp cselekednek. Be kell látni, hogy testünkön, elménken kívül tartózkodó személyek nem ismerhetik olyan mélyen a tetteink, érzelmeink okát, nem ismerhetik a gondolatainkat, mint mi magunk...  ahogy mi sem a másokét.

Ego! Ha már nem lehet kivetkőzni belőle teljesen, akkor ideje lenne megtanítani vele, hogy csak olyan módon cselekedjen, ami fordított esetben nem okoz számára fájdalmat.

Ideje lenne megtanulni végre, hogy mindenkinek joga van a saját gondolatát, érzelmeit, életét megélni belátása szerint és annak megfelelő módon cselekedni, akkor is, ha az nem tetsző számunkra, vagy netán távolabbra kerülünk kicsit abban a bizonyos szeretethalmazban. Mindenkinek joga van a saját hibáit elkövetni, megbotlani, hiszen abból épül, tanul és szerez tapasztalatot.

Szeretet, empátia, tolerancia > Ego
Elfogadás, tanulás, megbocsájtás > Harag, kitaszítás
Élet > Halál

3.03.2018

A piilanat

A pillanat választotta őt
és ő lépést tartott az idővel,
távozhatott volna,
fordulhatott volna,
henceghetett volna,
ehelyett úgy határozott,
hogy él.
Az értelem mellett voksolt,
úgy döntött,
hogy repül,
úgy döntött,
hogy megengedi magának,
hogy sodródjon az árral.
A világ csodákkal volt tele,
a szemek tudtak fürkészni,
a szájak tudtak suttoni,
a kezek tudtak mutatni...
 A pillanatot választotta ő.
A szeretet alkotta vágyat,
a szenvedély kreálta percet,
a jelenben volt
és megragadta a pillanatot.
Ő tudott kiabálni,
sikítani,
tudott önfeledten nevetni
és fennhangon zokogni...
A pillanatot választotta!
Sajnálatok nélkül,
együttérzések nélkül élt.
De, ha lecsendesedik az éj,
leül az ágy szélére,
visszaemlékezik a múltra,
s ő még mindig mosolyog,
mert ez a pillanat nem lesz többé már,
nem lesz ott újra,
de úgy dönt,
hogy tovább él.
Élni újra,
szélesen mosolygó ajakkal,
sajnálatát fejezi ki amiatt,
ami láthatatlan maradt számára,
könnyek nyúlnak,
szemei ragyognak,
hisz ő választotta a pillanatot,
mert úgy döntött,
tovább él!

2.16.2018

Soha nem késő

Sokszor alkotunk magunkról vélt képet, melyet kifelé mutatunk... Úgy hisszük, mások is olyannak látnak és ez jó. De ezek hamis képek, hamis tartalommal.
Végül a legfontosabb hangsúly a hozzáálláson van, mielőtt ezeket a pillanatokat másokért alakítanánk át, kirakatba tennénk az életünket és csak az számítana, azt szeretnénk, amit idegen ember lát a házunk ablakán betekintve... Mert elítélnek, megköveznek, kritizálnak, nyúznak minket érzéketlenül... anélkül, hogy ismernék a valóságunk, megírják a történetünk, a nem létezőt és kollektív következtetéseket vonnak le.
De a valóság itt lép be az életünkbe és vetjük bizalmukat azokba a lényekbe, akiket szeretünk akikért vagyunk... Velük osztjuk meg a küzdelmet, az őrületet, a leállásokat, az ünnepeket, vagy a vereséget.
Ha mindannyian aszerint élnénk, hogy mások mit mondanak, nagyon hamar megbánnánk.
Az igazság, hogy az élet magányos, a percek pedig peregnek és nem tudjuk megállítani, vagy stagnálni az álmainkat, hogy láthassuk egyeznek-e másokéval... Természetes, hogy felmerül némi félelem, amikor megtesszük az első kicsi, alapvető, talán rossz lépéseket. De ha nem mozdulunk, akkor nem is tartunk sehová az életünkben... Miközben változást követelünk, panaszkodunk és gátakat építünk.
Mindannyian ugyanabban az időben vagyunk és tőlünk függ, miként használjuk. Elmenekülhetünk az időnk tolvajaitól, azoktól, akiknek nincs semmi joguk engedély nélkül belopózni a napunkba.
Tanuljunk meg adni magunknak napi kényeztetést, törődést, ami erőt ad a folytatáshoz. Hogy a legrosszabb pillanatainkból is mosolyogva távozhassunk.
Mert soha nem késő, hogy azzá a személlyé válj, akinek a létezéséről álmodtál.

1.18.2018

Szabadság



Ma, havas fák alatt, az álmaim átlebbentek az ágak irányításába...
Mikor a szellő simogatta őket lágy mozdulatokkal,
érzést adtak a lelkemnek, s az értelem
vándorló hangversenyből tántorgott elő gondolataim mélységébe.
Titkos erény nélkül, ez a nagy  pillanat
- avagy minden létező pillanat különleges -
amit az ember megfigyel...
Szárnyak, jókora havas, jégcsapos, megfagyott ágak takarásában,
végtelen béke öltöztette fel szellemem és tetemem,
kitöltötte a tüdőm, friss, tiszta, nyers levegővel,
kiterjesztve határtalan szabadságomat,
így ösztönzött vágyakkal, álmokkal, kreativitással -
Harmóniát és elégedettséget ajándékozott,
a kiegyensúlyozott, boldog életért.