2.02.2019

Titokzatos óriás

Nem tudom, milyen messze van fenn az ég fátyolos sötétjében, de ezüstöt csillogó fénye lágyan öleli tetemem - csalogat, hogy kövessem.
Sors - változtathatatlan, titokzatos óriás! 
Misztikus csönd melódiáját szakítja félbe a rejtett tűznyaláb ropogása, melynek csillagporos fénye visszhangzik a szemeimben.
Próbáltam vala más irányba menni, de ha letérek az útról, titokzatos erő kapaszkodik belém - visszaránt újra a mágikus ösvény porába, hol tündék dalolnak és őrjöngő Főnix perzselő lángja nyalogat... Vagy csak egy elképzelhetetlen, fura vándor szeret.
Örökkévalóságig követem a végez csillaga mögött elhaló utat, melynek energiája erőt ad, hogy minduntalan lépdeljek - őt magát viszont soha, soha, soha nem mutatom be senkinek.
A fény csalogat, csendje nevet ad - az éj leple alatt épül fel az életem... 
S eközben ügyetlen fegyverem a remény, a bátorság és a szeretet. 

12.03.2018

"Hit"

"Hit"... Gyakran visszatérő kérdés számomra az elmúlt 2-3 évben, azon személyek miatt, akik azt hiszik, jogukban áll bírálni a világnézetemet és az elveimet. De vajon el kell-e fogadom feltétel -és ellenállás, vitatkozás (úgy értem, hogy érvek és tények felsorakoztatása) nélkül olyan vallásokat, olyan kitalációkat és irracionális dolgokat, amit rám akarnak erőszakolni, annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozik ellene? Engednem kellene az erőszakos, agresszív nyomásnak csak azért, hogy beálljak a sorba és valamelyik ismerős, vagy rokon elégedetten nyugtázza, hogy "igen, végre ő is hisz abban, amiben én"?

Folyamatosan kapom a pedálózásokat, hogy...
"Azért vagy beteg, mert nem hiszel xy dologban. Beteg a tudatod, emiatt magadba beszélsz betegségeket, mert nem tiszta az elméd (tehát hülye vagy), mert nem 'kezeled' magad, vagy nem hiszel valamiben. Minden rossz azért történik veled, mert nem hiszel semmiben." - Véleményem szerint ebben a gondolatmenetben annyi hiba leledzik, hogy az ember pontosan tudja milyen változások zajlanak a testében, vagy a testén. Tehát minden azon múlik, hogy milyen orvoshoz kerül és megtalálja-e a probléma okát, vagy addig megy, amíg ki nem derül, hogy mi okozza a tüneteket. Nos, ha már megvan az ok, akkor lehet orvosi, vagy alternatív megoldást választani a gyógyuláshoz.
Itt azért halkan teszem fel magamban a kérdést, hogy a keresztény, buddhista, vagy az összegyúrt vallásokkal rendelkező egyedek soha nem betegszenek meg? Nekik sosincs jó, vagy rossz napjuk? Sosem okoz problémát egy váratlan kiadás, vagy munkahely elvesztése? Sosem kellett szembesülniük munkahelyi problémával? Soha senki nem csalódott, nem vált el? Sosem került kórházba senkijük a családból, baráti társaságból? Sosem halt meg senkijük? Mert minden rossz, minden, ami fáj, azt a hit nem engedi megtörténni?

Biztosan tudom, hogy a fájdalom a megerősödést, a fejlődést szolgálja. Biztosan tudom, hogy rossz nélkül nem tudnánk értékelni a jót. Biztos vagyok benne, hogy a jó és rossz körforgása nélkül, sivárrá és unalmassá válna az élet. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy minél agresszívabban akarnak rámerőltetni valamit, ami nem a lényemből fakad és erőszakká, utálattá, előítéletté és gonoszsággá fajul a hívő részéről, bennem annál nagyobb ellenállás keletkezik.

Való igaz... Nem hiszem, hogy halálom után a mennyországba kerülök, ahogy abban sem, hogy majd más testben újjászületek. Nem hiszek az előző életben. Sem Istenben, sem a földöntúli valamiben, ami irányítja a világot... Akiknek meg kellene felelnem, akit félnem kellene, akit mindenek fölé kellene emelnem, minden tényt, minden tudományos ismeretet elsöpörve.

Hit... Ízlelgetem ezt a szót, ezt az érzést, hogy vajon mit is jelenthet valójában!? Hiszek a saját erőmben, mert tudom, hogy megfelelő felkészültséggel, érzelmi intelligenciával túl tudok jutni kisebb-nagyobb problémákon. Hiszem, hogy a párom, a szüleim és a barátaim támogatásával a legnehezebb időket is át tudom vészelni. Hiszem, hogy a tudomány tényeken, kutatásokon alapszik és, ha nem is tudja a választ mindenre, akkor sem magyarázza meg kitalációkkal, legfeljebb valószínűsíti, hogy milyen irányban lehet gondolkodni, kutatni a megoldást illetően, azaz a tévedés lehetőségét nem zárja ki.
Hiszem, hogy minden élőlény érez és nem teszek különbség növény és állat élete között (ami most oly' divatos életmód, hit lett). Ugyanakkor, ha éhes vagyok eszek, az étkezés pedig más élőlények elpusztításával jár (nincs mit tenni, hiszen a Föld biológiai körforgása így fejlődött ki). Ugyanakkor nem bántok, nem kínzok, nem gyilkolok azért, mert ahhoz van kedvem. Hiszem, hogyha segítek egy beteg embernek, ha meleg italt vagy ételt, esetleg számomra feleslegessé vált holmikat adok a hajléktalanoknak, szegényeknek akkor tettem valami jót.
Hiszem, hogy az életet, most ebben a pillanatban kell élnem. Hiszem, hogy halálom után addig maradok életben, amíg a szeretteim emlékeznek rám. Hiszem, hogy a a valódi szeretet, nem üres szavak skandálása, sem pedig szivecskés emotikonok sokasága, hanem cselekvéssel történő kifejezés a másik fél irányába. Hiszem, hogy az agresszív hívő menekül a saját élete, saját lénye elől, mert fél saját döntéseket hozni, saját életével, önmagával szembenézni... (ebből érdekes pszichológiai tanulmányt lehetne létrehozni), de hiszem, hogy egészséges keretek között mindenkiek jogában áll saját hitének, meggyőződésének, világnézetének megfelelően élnie az életét, anélkül, hogy lelkileg terrorizálnák, gyűlölnék, megszólnák emiatt.

Talán némi érzelmi intelligencia, empátia és tolerancia irányadó lehetne a másság elfogadásában....

9.04.2018

Változás

Hajlamos vagyok gondolataimba merülni és tönkretenni a vélt illúziókat. Olyan öntudatlan viselkedés ez, melyeket a kellemetlen kényszer, a csalódás csalogat elő.

Régi emlékek ihlette - álmodozás - bizonytalan vágyakról... Szeretném eltávolítani a rossz, téves utakat.
Nem olyan életről álmodok, ami csábító és nagyszerű. Nem is olyanról, ami részese lenne valami hatalmas, hamis kitalációnak. Nem készítek fantázia által abszurd kifogásokat félelemből, hogy megpróbáljam leplezni, amit teszek.
Tudom, hogy mit gondolok és merre tartok ma - s ez olyan édes számomra, mint víz a tóban.
Az élet ütemén sok emberrel találkoztam. Voltak roncsok és voltak, akik ronccsá akartak tenni. S voltak mások, akik gazdagítottak, tanítottak, fejlődésre ösztönöztek. Ebben a gazdaságban erősebb a pénznél a rengeteg áldozat, szeretet, megértés - Barátság és szerelem.

Az álmaim, a szívem, az elmém arra törekszik, hogy előre lépjek és emeli a magamba vetett hitem, hogy tisztán látok, miután megvilágosodott a tudatom.

Tudom, hogy mindig lesz jövő és nem akarok tapasztalatok nélkül maradni... Ugyanakkor valakit, valamit mindenképpen veszítek a változással.
A probléma része, hogy gátoljuk a változást, pedig csak elodázni lehet... Olyan dolgokat csinálok, amiket többé már nem szeretnék. Véletlenül hívta fel a figyelmem a változás előszele, hogy egy ideje megtanultam érzékek nélkül élni. De az idő biztosítja, hogy mindig nőjek és törekedjek a fény felé - még a legsötétebb pillanatokban is - naplemente előtt.

3.21.2018

Ego

Mostanában gyakran hallom, hogy az ego tiltakozik, az ego gátol a fejlődésben, tanulásban. Hogy az ego nem engedi, hogy magasabb érzelmi intelligenciával rendelkezz. Épp ezért el kell engedni.

De vajon hiteles-e az a bölcs, aki nem képes túllépni saját érzelmein, vélt sérelmein? Vajon a kapcsolatbeli problémák megoldása-e az, hogy töröljük az életükből a konfliktust, anélkül, hogy erőfeszítéseket tennénk, kompromisszumot kötnénk az adott szereplővel? Vagy megoldás-e, ha megszakítjuk a kapcsolatot azokkal a rokonainkkal, barátainkkal, akiket elméletileg fontosnak tartottunk, vagy valaha szerettünk?

Baj-e, ha én úgy érzem, gondolom, hogy a kapcsolatból való kihátrálás valódi megoldások helyett, az a túlértékelt egonak a megfutamodása, avagy a könnyebbik, járhatóbb útnak a választása?

Ego. Ízlelgetem ezt a szót. Mit jelent az, hogy elengedni az ego-t?

Az én olvasatomban:
Elengedni mindazt, amit elvárunk. Elengedni önmagunk, az önérzetünk, sérelmünk. Elengedni azokat a szinteket másokkal és magunkkal szemben, amit a képzelet emelt nem létező magasságokba. Elengedni a kényszeres hagyományokat, társadalmi normákat és megtanulni szabadon gondolkodni, szeretni, mások felé fordulni. Elengedni a ragaszkodást, a birtoklási vágyat.
Megtanulni nem azért tenni valami jót, hogy cserébe viszonzást várjunk. Megtanulni áldozatot hozni a családért, párunkért, rokonokért, szülőkért, gyerekekért, testvérekért, barátokért, akkor is, ha azok hibáznak. Megtanulni segíteni a rászoruló idegeneken. Megtanulni magunk elé helyezni azokat, akiket elméletben szeretünk, akiket gondolatainkban fontosnak vélünk. Megtanulni feltétel nélkül szeretni, megbocsájtani, bocsánatot kérni. Megtanulni szabadon engedni és cselekedni hagyni azokat, akik fontosak nekünk.
Ego, nem más, mint az énképnek hamis, megtévesztő, kusza zagyvasága, ami gátat szab a feltétel nélküli szeretetnek, toleranciának, empátiának és tudásnak, amely vélt sérelmek alapján kitaszítja szeretteinket az életünkből. Leszűkíti a mozgásterünket, megfoszt az új élmények, ingerek megismerésétől, a szabadságtól, az önzetlen, elvárások nélküli kapcsolatoktól.

Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, ha önmagunkat helyezzük a központba, hiszen önmagunkon nem nagyon látunk túl és saját testünk lelki börtönéből próbálunk kiabálni a külvilág felé, de a nagy rohanásban elhalad mellettünk az élet, anélkül, hogy a jelen pillanatot megélnénk.
Az öröm és a bánat, a csalódás és meglepetés, a szeretet és pillanatnyi gyűlölet, a düh és a mosoly természetes velejárója a lelkünk épülésének. 
Ahogy természetes velejárója az életnek, hogy különböző emberek más-más értékrenddel rendelkeznek, másképp gondolkodnak, másképp cselekednek. Be kell látni, hogy testünkön, elménken kívül tartózkodó személyek nem ismerhetik olyan mélyen a tetteink, érzelmeink okát, nem ismerhetik a gondolatainkat, mint mi magunk...  ahogy mi sem a másokét.

Ego! Ha már nem lehet kivetkőzni belőle teljesen, akkor ideje lenne megtanítani vele, hogy csak olyan módon cselekedjen, ami fordított esetben nem okoz számára fájdalmat.

Ideje lenne megtanulni végre, hogy mindenkinek joga van a saját gondolatát, érzelmeit, életét megélni belátása szerint és annak megfelelő módon cselekedni, akkor is, ha az nem tetsző számunkra, vagy netán távolabbra kerülünk kicsit abban a bizonyos szeretethalmazban. Mindenkinek joga van a saját hibáit elkövetni, megbotlani, hiszen abból épül, tanul és szerez tapasztalatot.

Szeretet, empátia, tolerancia > Ego
Elfogadás, tanulás, megbocsájtás > Harag, kitaszítás
Élet > Halál

3.03.2018

A pillanat

A pillanat választotta őt
és ő lépést tartott az idővel,
távozhatott volna,
fordulhatott volna,
henceghetett volna,
ehelyett úgy határozott,
hogy él.
Az értelem mellett voksolt,
úgy döntött,
hogy repül,
úgy döntött,
hogy megengedi magának,
hogy sodródjon az árral.
A világ csodákkal volt tele,
a szemek tudtak fürkészni,
a szájak tudtak suttoni,
a kezek tudtak mutatni...
 A pillanatot választotta ő.
A szeretet alkotta vágyat,
a szenvedély kreálta percet,
a jelenben volt
és megragadta a pillanatot.
Ő tudott kiabálni,
sikítani,
tudott önfeledten nevetni
és fennhangon zokogni...
A pillanatot választotta!
Sajnálatok nélkül,
együttérzések nélkül élt.
De, ha lecsendesedik az éj,
leül az ágy szélére,
visszaemlékezik a múltra,
s ő még mindig mosolyog,
mert ez a pillanat nem lesz többé már,
nem lesz ott újra,
de úgy dönt,
hogy tovább él.
Élni újra,
szélesen mosolygó ajakkal,
sajnálatát fejezi ki amiatt,
ami láthatatlan maradt számára,
könnyek nyúlnak,
szemei ragyognak,
hisz ő választotta a pillanatot,
mert úgy döntött,
tovább él!