Viktória Forgó: Ébredés/Amanecer

Csönd, csak szíved acsarkodik dacosan, s lelked rikoltozik némán.
Fejedben mégis csönd lakozik.
Nem mélázol, csak szeretsz és két világ között lebegsz.
Tudod, midőn, valaki a szemedbe tekint, nem láthat egyebet,
Mint, színes cukorka-hegyet.
Hisz’ az álomélet mézédes.
S ha ismerős hang csendül fel, mint halovány lágy dallam;
S ez a valaki valahányszor hozzád ér, mintha szellő simogatna…
Fuvallat lebegteti hajad, képzeleted tengerkékjébe fullad,
Majd kristálycseppek arcod ráncait cirógatva,
Özönvíz áztatta gondolatokban...
Megáll a csönd egy pillanatra.
De másodpercek töredéke múlva, szíved lopott darabjával illan tova,
Úgy érzed, mégse hagytad elragadni magadtól.
Reméled mindez pusztán csak hallucináció.
Később, ha felébredsz, a világ közepén találod magad,
Könnyekkel, vérző szívvel,
Kacagástól sugárzó tekintettel, kecsesen táncoló lélekkel.