Ugye?

Ugye? Most minden rosszul megy. Nincs kiút. A világ értelmetlen. Nehéz a fej, a szív, az értelem. Nem tehetek semmit. Nem éri meg... ez nem nehéz, ez lehetetlen. Indítékok, űr, érzelmek... nem létező óriási szürke felhő az élet.
Feladom. Te vagy a fejemben, aki megjelenik. Folyton "találkozom" veled. Nem suhansz tova és a semmiből bukkansz elő, hogy elhessegesd a szürke felhőt.
És a szürke felhő szétoszlik.
Lehetetlen kihívások előtt toporgok. Komor dolgok, amelyek nem ontanak magukból csak fekete fényt.

Vajon mi a baj?
Nem emlékszem...
Az ölelésed hiányzik, ami most oly' messze van. Öntudatlanul hívogat engem a béke, szeretet, védelem, biztonság... mert még létezik, hiszem.
Kezemben egy kép, de hiányzik a hang, a személyiség. Így csupán csak illúzió vagy, indíték a boldogsághoz.
A reményt sugárzod magadból, az utolsó lerombolhatatlan bástyát. Teszem, amit kell... értünk. Hisz' tudod ki vagyok, még ha most távol is tőled.
Valahol a felvillanó pillanatok fényében te ott leszel, én pedig veled és ismét együtt írjuk majd a történetet... a történet végére pedig azt a bűvös "szavacskát", hogy Happy End.