Tagadások?

Nem, nem, nem.
Már nem lep meg, sikerült és nem fáj. Sokszor hallom, de soha nem hozom létre ugyanazt.
Különösen most.
Mert mi tagadás, nos... kihúzom magam és fogom a büszkeségem, a rúgásokat, a vágyaimat,az önmegvetést, a bátorságot, hogy újrakezdjem. Próbálkozom tovább.
Az erőfeszítés, áldozatok és könnyek évei. Az időszakos magány, munka és csalódások évei. Távol a család, a szeretteink és most: úgy gondolod, többé már "nem" hazudnak?
Spórolj a levegővel, az idővel, az energiával.
Mi van?
Nem kedvelem?
Nem látszik, mi érdekel?
Nem illeszkedik ideákba?
Hát, mi ez?
Mennyibe kerül? Vitatkozzunk pozíción? Vitatkozzunk kitalált eszméken?
Vagy van egyéb ok a megaláztatásra?

Ha a véleményednek kicsit is számítania kellene, akkor azt mondaná "nem", ami fáj:
neked nincs egészséges esélyed, hogy sikeresen kigyere a csatából... hiszen képzetlen vagy.
Senki nincs, aki szeretne téged. Nem különbözteted meg az igazán fontos dolgokat attól, ami nem fontos.
S ugye... az elillanó napok "nem" hoznak nekem egyáltalán semmi jót, semmi újat. A tény az, hogy már nincs vesztegetni való időm, mert természetesen sok értékes percet pocsékoltam el az elején.
De amikor eljön az "igen" ideje, készen fog állni a lelkem és a tudatom, hogy megbecsülje a felelősséget, a belé helyezett bizalmat.
És jönnek, mert a történelem ismétli önmagát....az alkalmak, ma már tapasztalatok és nem elvesztegetett idők.
Jó éjszakát!
Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy a legnehezebb dolgok a legélvezetesebbek... és, hogy kitartásunknak, állhatatosságunknak köszönhetően megkapjuk őket... ettől válunk különlegessé.
És, ha ezután a beszélgetés után úgy dönt, hogy "igen" a válasza... már túl késő és a feleletem annyi lehet rá immár, "nem".