14/08/2011

Viktória Forgó: ’Míg láncom el nem szakad

Görcsösen ragadom a létem, 
mint gyenge láncot, 'mely mérhetetlen,
s hajtom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha a szándék a szeretetem,
hisz' a lánc körbeérné planétám,
ha picit hosszabbra nyújtanám,
de így alázuhan apránként
és elinal a nihilbe.

 


Odébbálltál, védelmezett a hasadék 
s elmém feslik, vajon meddig szakad még?
Lázas szemem odatekint néha,
s ajkam már nem is nyílik, szótlan.
S ujjaim helyett fénynyalábok súrolnak, ó, hányan,
s hozzád simulnak bátran, oly’ finoman; 

 gyöngéden megragadom létem, 
mint acélos bilincset, 'mely időtlen,
s kormányzom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha nem tép szét a vakrémület,
s láncomat gyorsan elvetem -

ladikban csörren föl a csöndben,
s evickél vele a tömény ködfüggönyben...
hol téged is megtalállak,
hol a képzelet igazság válhat,
hol elme helyett szív munkál
egy levelet, melyet te róttál
belém cseppekkel, mikor szipogtál...
és megnyugszik álom-életem,
tovább képzelgek, s az óceánon
megtört gyászos ladikom
- mert valóban most lesz jó nagyon -
hisz’ egy időre vízpartra vethetem
és a vasmacskám mélyen eltemethetem,
’míg láncom el nem szakad,
s 'míg fényár öleli csillagomat. 

27/02/2011

Viktória Forgó: Téli gyönyör

Ezüst fényárt hint a tél
hideg leple mostan
ködöt szórva
elbújik
e szőtt tökély
dermesztő, mély
fagy ejt egyre
foglyul.

’mily csodálatos míg, lám,
ádáz hévvel támad
jegével belém mar -
mi kéj!
bár bűnt szór el
nem szaggat sosem
s nem kolonc se nap
se éj

szivárvány-prizma ő
árnyékkötő
holdsugártól pozőr
szűrt varázslat
s ha tél, ki jár,
nem nap, csillagfény vár,
átlátszó mantilla-fojt
se fáj

ezüst fényárt hint a tél
hideg leple mostan
ködöt szórva
elbújik
e szőtt tökély
dermesztő, mély
fagy ejt egyre
foglyul.

Viktória Forgó: Őszbe fojtva - 01/11/2010

Viktória Forgó: Vágyhozó

Én, mint éjjeli fény,toporogtam a parton, szótlan.
A csobogás, ezüst vágyak toporogtam a parton, szótlan.
érzéklete, bánatom: ó, merre vagy?!
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!

Idomult, tajtékzott a folyó,

ezüstje lelkemre simult.
Búgva hányta a jó
emléked, mint ádáz fenevad.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!

S alkonyatba fulladt a táj,
árnyak szóródtak újra szét.
Csak én észleltem, hogy fáj,
s hiányod építkezik szanaszét.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!

30/03/2010

Pandora szelencéje

Macska-szerelem

Színva patak fölött