:-D

Viktória Forgó: Álom/Sueña

Mikor leszáll az éj, nyugovóra térek.
Fejem lehajtom habos párnára; s finom
pelyhes dunna takarja, tartja melegen
pihenő testem. Lassan szemem is lezárul.
S jaj..., jajj..., jön az álom...
Szellem kísért, démon és boszorkány,
Vigyorgó Halál fogja a kaszát. -
Átélem saját halálom.

Látok koporsót - szép, díszesre faragott,
lakkozott, oldalán kacskaringós felirat.
Koporsót, melyet bíborszínű bársony bélel.
S benne fekszik egy sápadt bőrű, szőke lány
hófehér ruhában.
Mintha mélyen aludna, de teste hideg, mozdulatlan,
fehér szemfedő borítja, rajta pár szál vörös rózsa.
Koporsója körül halvány fényű gyertyák villognak;
mellette édesanyja áll, mély fájdalmában zokogva.
Körülveszik szülők, testvérek, rokonok, s pár jó barát.
A lelkész búcsú beszédet mond, -
Utolsó szavai hangzanak:
"Küldjük hát el végső útjára eme
közülünk korán eltávozó fiatal leányt!
Élete minden perce kemény küzdelem volt,
de boldogság szívében soha nem honolt.
Már többé nem szenved, nem sír és nem kiált,
örök nyugalomra talált.
Tegyétek félre a bánatot, könnyeket és a tiszta,
vidám emlékét őrizzétek meg!
Hiszen testvérünk tovább él emlékeitekben.
Lelki üdvéért mondjunk közösen imát..."
- "... és ne vígy minket a kísértésbe,
de szabadíts meg a Gonosztól... Ámen." -
S felcsendül a régi szomorú dal.
Majd... harangkongás és elindul a koporsó az utolsó útjára.
Megáll a sírnál, s eltűnik a mélyben.
Bibliából szent szavakat idéz a lelkész.
Zuhan a föld, s a koporsó mély.tompa dübörgést hallat.
Hamarosan a lány felett sírhalom emelkedett,
melyet koszorú és virág-takaró melenget.

Forgolódom, vergődöm... felriadok álmomból,
könnyfolyó mossa orcámat, fejem fájdalomtól lüktet,
vagy csak beleszédült az izgalomba?!
Fáradtan dőlök vissza a nedves párnára...

(Miskolc, 1991.10.25.)

Viktória Forgó: A családom/En mi familia

Forgó Viktória és Molnár Gyula Dénes

Forgó Viktória és Molnár Melinda

Forgó Viktória és Forgó Mária

Forgó Viktória és Forgó Dorina

Forgó Viktória, Forgó Mária, Forgó Zoltánné(Szabó Terézia), Forgó Zoltán és ifj. Forgó Zoltán

Forgó Viktória, Forgó Mária és Forgó Zoltán

Forgó Viktória, Forgó Mária, Forgó Zoltán

Forgó Mária, Forgó Zoltánné(Szabó Terézia), Forgó Zoltán, Forgó Viktória és ifj. Forgó Zoltán

Viktória Forgó: Árnyéktünemény

Arc nélkül

Szótlan, lengő, kísérő rémkép
kitépáz gondolatmenetemből.
Örök éjben párom, bizarr társ,
rejtelmes, hangtalan tájék.

Ha vesztegelek, ő is mozdulatlan,
fancsali szobor, újszerű,
s tipegésemmel együtt oson
csöndben, a parkban.

Csillagtavirózsák virulnak a menny vizén,
Holdsarló nyes egy csokrétára valót,
leveti nekem, kezembe hull. Vibráló
fényességben mímel szellemem, gigantikus
másom a tűzfalon.

Velem van örökké, egyvégtében,
előretör, terjeszkedik, szűz utakon,
tetem nélkül az anyagon.
Ha nem érzékelném, nem is létezhetnék,
Csak mint földöntúli árnyéktünemény.

Gondolat

Cukormadár

Szabadon

Ká bűvöletében

 Phoenix

Bújócska

Vizitündér

Ninfa

Vadaspark

A vadon gyermeke

Vadvirág

A lillafüredi vízesés mögött

Mosoly

Gesztenyéskert

Rágcsálók

Gellért-hegy

Telepatikus eszmecsere Echnatonnal

Szabadon a Tabánban

Forgó Viktória: Árnyfal

Érzékeltem temérdek zavartalan évet,
omladozó falaimon a Napvirág önfeledten
kergette a hencegő árnyakat,
és dermesztő, fagyos éjszakákon
a Holdkorong sziporkázó udvarában
találtam zavartalan nyugodalmam.

Oltalmaztam és vigyáztam
a régmúlt kérkedő dicsőségét,
a gyönyör-pillanatok utópiáit,
a következő kor reménységét.

Itt szobrozok ma is mozdulatlan.
Önérzetes falaim megcsócsálta
a vészjóslóan hanyag idő,
a Napvirág és a Holdkorong
azúr csillagtakaróba burkolózott,
árnyfalamra láthatatlan fátylat húzott...

Körbeszőtt védelmező varázzsal,
hogy halandó ne érinthessen ujjával,
így egy kósza lélek sem létezhet,
kinek elméje emlékeket idézne...

Forgó Viktória: Emléknyom

Számlálhatatlan perc, óra, nap
Sietve reppen el felettem,
S az idő szárnyon jár,
Az óra monoton ketyeg, s ketyeg,
Tik-tak, tik-tak, tik-tak...
S repülnek az évek.
Változik a világ,
Ma minden más körülöttem,
S van mi nem változhat meg...
At átélt élmények,
Örömök, bánatok
Soha nem illanak el.

  

Már csak homályos arc,

Mely föl-földereng,
Ha lehunyom két szemem,
S távoli suttogó hang,
Kedves szavak szólama
Csöndesen fülembe cseng.
Sugárzó szempár csillogása
És sokat mondó pillantása
Kajánul kacag pilláim közé.
Fény villan hófehér fogakon,
Mikor mosolyra húz a száj,
S a bőrre pajkos gödröt ás.

Fakó, rég elsárgult emlék,

Csak homályló kép,
Mely nihilbe vész,
Elmémben mégis elevenen él.
Nincs többé nyugtom,
A múlt démonja kísért.
A szív, a lélek, s az értelem
Egymást karolva összerezzen.
Érzések szabad áradata,
Mély álomba ringat,
Hol a múló pillanat
Örökkévalóság marad.