Mostanában gyakran hallom, hogy az ego tiltakozik, az ego gátol a fejlődésben, tanulásban. Hogy az ego nem engedi, hogy magasabb érzelmi intelligenciával rendelkezz. Épp ezért el kell engedni.
De vajon hiteles-e az a bölcs, aki nem képes túllépni saját érzelmein, vélt sérelmein? Vajon a kapcsolatbeli problémák megoldása-e az, hogy töröljük az életükből a konfliktust, anélkül, hogy erőfeszítéseket tennénk, kompromisszumot kötnénk az adott szereplővel? Vagy megoldás-e, ha megszakítjuk a kapcsolatot azokkal a rokonainkkal, barátainkkal, akiket elméletileg fontosnak tartottunk, vagy valaha szerettünk?
Baj-e, ha én úgy érzem, gondolom, hogy a kapcsolatból való kihátrálás valódi megoldások helyett, az a túlértékelt egonak a megfutamodása, avagy a könnyebbik, járhatóbb útnak a választása?
Ego. Ízlelgetem ezt a szót. Mit jelent az, hogy elengedni az ego-t?
Az én olvasatomban:
Elengedni mindazt, amit elvárunk. Elengedni önmagunk, az önérzetünk, sérelmünk. Elengedni azokat a szinteket másokkal és magunkkal szemben, amit a képzelet emelt nem létező magasságokba. Elengedni a kényszeres hagyományokat, társadalmi normákat és megtanulni szabadon gondolkodni, szeretni, mások felé fordulni. Elengedni a ragaszkodást, a birtoklási vágyat.
Megtanulni nem azért tenni valami jót, hogy cserébe viszonzást várjunk. Megtanulni áldozatot hozni a családért, párunkért, rokonokért, szülőkért, gyerekekért, testvérekért, barátokért, akkor is, ha azok hibáznak. Megtanulni segíteni a rászoruló idegeneken. Megtanulni magunk elé helyezni azokat, akiket elméletben szeretünk, akiket gondolatainkban fontosnak vélünk. Megtanulni feltétel nélkül szeretni, megbocsájtani, bocsánatot kérni. Megtanulni szabadon engedni és cselekedni hagyni azokat, akik fontosak nekünk.
Ego, nem más, mint az énképnek hamis, megtévesztő, kusza zagyvasága, ami gátat szab a feltétel nélküli szeretetnek, toleranciának, empátiának és tudásnak, amely vélt sérelmek alapján kitaszítja szeretteinket az életünkből. Leszűkíti a mozgásterünket, megfoszt az új élmények, ingerek megismerésétől, a szabadságtól, az önzetlen, elvárások nélküli kapcsolatoktól.
Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, ha önmagunkat helyezzük a központba, hiszen önmagunkon nem nagyon látunk túl és saját testünk lelki börtönéből próbálunk kiabálni a külvilág felé, de a nagy rohanásban elhalad mellettünk az élet, anélkül, hogy a jelen pillanatot megélnénk.
Az öröm és a bánat, a csalódás és meglepetés, a szeretet és pillanatnyi gyűlölet, a düh és a mosoly természetes velejárója a lelkünk épülésének.
Ahogy természetes velejárója az életnek, hogy különböző emberek más-más értékrenddel rendelkeznek, másképp gondolkodnak, másképp cselekednek. Be kell látni, hogy testünkön, elménken kívül tartózkodó személyek nem ismerhetik olyan mélyen a tetteink, érzelmeink okát, nem ismerhetik a gondolatainkat, mint mi magunk... ahogy mi sem a másokét.
Ego! Ha már nem lehet kivetkőzni belőle teljesen, akkor ideje lenne megtanítani vele, hogy csak olyan módon cselekedjen, ami fordított esetben nem okoz számára fájdalmat.
Ideje lenne megtanulni végre, hogy mindenkinek joga van a saját gondolatát, érzelmeit, életét megélni belátása szerint és annak megfelelő módon cselekedni, akkor is, ha az nem tetsző számunkra, vagy netán távolabbra kerülünk kicsit abban a bizonyos szeretethalmazban. Mindenkinek joga van a saját hibáit elkövetni, megbotlani, hiszen abból épül, tanul és szerez tapasztalatot.
Szeretet, empátia, tolerancia > Ego
Elfogadás, tanulás, megbocsájtás > Harag, kitaszítás
Élet > Halál