Némi gondolkodás után, végül elfogadom - időt kell adni - így eközben az élet újra és újra ad lehetőséget ismeretlen utakon utazni, hagyja áramolni a gondolatokat, megtörni a rutin időszak fájdalmát... Szennyezi a lelket az unalom és a fáradtság...
Úgy döntöttem, kimegyek az állomásra és a fagyott-hangyás, galambtollas peronon várom a vonatot... Ó, de nem... itt meg kell jegyeznem, hogy valójában csoportos autóval utazom.
A mai nap tapasztalatai: A gyerek sír, fázik a hidegben, az anyja próbálja rávenni, hogy igyon meleg teát... Az öregek szemlélődnek és mélyen hallgatnak, távolabb egy szerelmes pár öleli egymást.
A mai nap tapasztalatai: A gyerek sír, fázik a hidegben, az anyja próbálja rávenni, hogy igyon meleg teát... Az öregek szemlélődnek és mélyen hallgatnak, távolabb egy szerelmes pár öleli egymást.
Az autó megáll az állomás mögött, kinyitja ajtaját, csak bámulok az úton, mint cirkuszban a néző. Hirtelen megállunk a semmi közepén, drága megjelenés, szavak nélküli végtelen pillanat, szorongás... Kilépek a fénybe, a friss téli levegőre - néma kiáltás. Valaki telefonál, nyugodt bejelentéssel - bontják az útzárlatot, a szolgáltatás helyreáll. Néhány perc és utazunk tovább. A távolban egy nagyobb embersereg lohol, hogy elérjék a céljukat, összenéznek, de szó nélkül menetelnek tovább.
Ezek után hasít elmémbe az életen át tartó kezdő és lejárati dátum, melynek végét már csak az idegenek látják.
Röviden: az élet folytatódik különböző utakon... Néhányan felfelé haladnak, mások lefelé - ismerős arcok, a lélek csendes.
És mi történik az eljövendő napokban?
Továbbra is figyelem az új útvonalakat és kiválasztom találomra az általam vélt ideálisat...
