Forgó Viktória: Egy különc arcai: Otoño maravilloso y yo|Csodálatos ősz és én

10.28.2013

Sin duda, el colores de la temporada es alegre el cuadro en todas sus versiones.|Kétségtelen, hogy a szezon színei vidámak minden változatban.

Forgó Viktória: Egyetlen perc

Születésünkkel egyetlen percre érintkezik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel önmagunkban vonszoljuk elődeink vetületét, a hétköznapok fordulatait, a múlt építőelemei visszamaradnak hátunk mögött, általunk világra jön a jövő időről - időre.

Születésünk egyetlen perce megtestesült szabadság, ‘melyet apránként az elfutó idő örvényében újra- és újra futóhomokként pergetünk ujjaink között, és amelyért valahány tétova lépésen túl – iparkodunk nem elbotlani, hasra esni arcostól – elmulasztunk harcolni. "Nem bírom" mantrázzuk, győzködve önmagunk, hogy az aláhulló eszményeinket sehogy sem hurcolhatjuk ide a mába.

Születésünk egyetlen percében bódító érzelem ölel körbe minket. Szüleink, szeretteink önérzetes, ragyogó pillantása vetül ránk. Védelmező szeretettel csordult ölelése a világnak, ám karjai lassacskán zord, szorongató láncokat ránt körénk, ‘melyből időnként játszva, máskor komoly sebeket szakítva szabadulhatunk. Önszántából vállalt tömlöcökben, piciny ablakokon át, a szabadság határtalan mennyboltjáról pusztán egy-egy sápadt fénynyaláb tolakodik.

Születésünk egyetlen percében elemi sóhajtásunk zokogásba torkollik. Vajon örvendezés, vagy a keserűség lehelete hagyja el első ízben védtelen tetemünk?! Vajon múló létünkben a jelen gyönyörének újraélése ösztönöz bennünket, vagy az egybeforrt mártíromság elkerülése ad tartalmat halálig tartó ütközetünknek?!...

Forgó Viktória: Bűnhődés

Mély-sötét űrben bolyong
szétszóródott lelked,
utadon körbe-körbe vezet
a félelem, mely markolja-tépi,
dermedt, csontos kezed.

Fény… köd-takaró alá rejtőzik,
sugara árnyék-testet ölt,
öntudatlan elmédbe képeket
vetít, élvezettel hazudja,
életed boldog másodperceit.

Vakon kutatod szabadságod
kapuját, miközben
orcádat tövisek hántják,
vérfolyó csordogál némán,
a rémület hangtalan visolyán.

Üresen nyargal képzeleted,
fagyott életed határán, hol
bűn a vágyakozás, vétek az érzés,
szerelmet is csak a balga remél,
hol elhitették veled…

értéktelen életed temetni szükséges.

Forgó Viktória: Merengés

Csönd magányában
üldögélek szótlan,
kristálycseppek
törnek elő hevesen,
hegyek lába alján
vonulva, zúgva,
tengerkék pillák
habjaiba fullva.

Az idő halad sebesen,
vágtat és vágtat,
évek jönnek,
sietve tovább állnak;
múlt árnyéka borul
a tetemre,
s a jövő fénye valahol
el van mélyen temetve.

Elmédbe képeket rajzol
üres gondolat,
fájó remény, édes bukás,
hasztalan vágy: lázas -
ébren szőtt látomás,
valóságnak vélt
képzelgés,
hirtelen igazzá válik a merengés.

Képzeletemben voltál
szelíd arcú
égi tünemény,
szivárvány színben ragyogó
Angyal -
kedves, büszke,
érzékien
ördögi lény.

Álmokban vala vörös -
lángoló árny,
'ki bőrtől
csontig rágja -
tépi húsát cafatokra,
midőn irtózatos
halálsikolyt hallat,
s izzó
lángnyelv ölelésében elporlad.
Hamvaiból feltámadó
Phoenix madár
csillapíthatatlan
szeretetéhségében
őrjöng, dühöng - s lelke
féktelen
szenvedély-örvénybe fullad.
Hús-vér,
élő-élettelen teste,
újra és újra
lángragyúlva
illan tova a szélben,
maga mögött hagyva
a felperzselt Földet.

Az idő halad sebesen,
vágtat és vágtat,
évek jönnek,
sietve tovább állnak;
múlt árnyéka borul
a tetemre,
s a jövő fénye valahol
el van mélyen temetve.

Csönd...
pilláim tengerkék sivatag -
gyöngygolyó -
'mely fjordok
zúgó habjaiba zuhan.

Csönd...
lelkedben munkál
a keserű méreg,
belülről emészt,
rág szét,
mint dögöt a férgek.

Csönd...
ereimben lüktet
a felhevült vér,
szállítva a kórt
szerteszét.

Csönd...
tested izzik lázasan -
lángvirág hajol hozzád
szótlan,
simogat, gyöngéden
karjaiba zárva -
emészt fel a tűz,
s épít hamvaidból várat.

Mert az idő halad sebesen,
vágtat és vágtat,
évek jönnek,
sietve tovább is állnak;
múlt árnyéka borul
a tetemre,
s a jövő fénye valahol
el van mélyen temetve.

Forgó Viktória: Úton feléd

Ha itt lennél, elmondanám,
hogy mennyire mélyről
szakad, reped fel belőlem
a felismerés, mely hideg
lehelletként távozik szám sarkából.
Ha itt lennél, elmondanám,
hogy gyakran ijedten nézek körbe
keresve, biztatva magam rád,
és a tükörből félek sikoltani
a semmibe.
Ha itt lennél, nem mondanám,
hogy mit érzek,
csak némán néznélek és látnám
benned magam,
a szirmait bontó kétségbeesést.
Ha itt lennél, nem mondanám,
hogy gyógyulni akarok,
csak titkon remélném, lopva
elcsenném gondolatod,
bűnösnek érezném magam,
amiért élek.
Ha itt lennél, tudnád,
hogy én semmibe vesző,
tátongó űr vagyok,
csak elveszett csökevény,
de meghalnék sóhajtásodért,
hogy lásd meg bennem a csillagot.