Elegem van mindenből. Egyik nap telik a másik után. Majd ismét
másik nap. Az az érzésem, hogy semmi nem történik. Mert valójában
semmi nem történik. Semmi nem nyűgöz le. Nem érzem, hogy éreznék.
Nincs szeretet. Nincs akarat.
Nem emlékszem, hogy miért kell nevetni, vagy sírni. Álmodni vagy
vibrálni.
Semmi. Úgy tűnik, meghaltam.
Kimegyek ösztönzést keresni az utcára, valamit, hogy felébresszen.
Hogy újraélesszen engem. Ez van. Minden napnak ugyanaz az útja.
Ugyanaz a zaj. Az autók. Az emberek...
Emberek. Olyan idegenek, akik anélkül sétálnak, hogy figyelnének
bármire. Nincs senki.
És semmi. Úgy tűnik meghaltam.
Utazom a villamoson. Mindenhol emberek. Szinte mindenki kezében
telefon, rátapadnak a képernyőre, anélkül, hogy felnéznének.
Érzek. Felállok és a jármű hátuljába sétálok.
Sóhajtok. Telik az idő... megérkezem. Leszállok.
Kattog az agyam... hideg és szürkeség van.
És semmi. Úgy tűnik meghaltam.
.JPG)
Valaki a kezembe kapaszkodik. Egy forró apró kis kéz, megszorítja
az enyémet és lehúz.
"Hölgyem, egy titok"
A másik kezével intett, hogy hajoljak le hozzá. A kezeit a
fülemhez helyezve súgja: "mitől félsz?" Majd elment.
Megcsókolta az arcom és elment. Oldalán egy fiatal hajléktalan,
aki úgy tűnt látszólag, mint a gyermek anyja.
Mitől félsz?
Ez a mondat visszhangzik a fejemben, mintha állandóan suttognának
a fülembe. Az a kis lény csak 8 év körüli és két szóval
összekuszálta az undoromat, unalmamat.
"Mitől félsz?"
Amikor hazaértem kinyitottam egy doboz sört. Filozofáltam,
gondolkodtam, meditáltam...
Nem tudtam aludni az éjjel, nincs válasz.
Mitől félsz?
A pókok, a munkanélküliség, a halálos betegség, a magány....
Sok minden van. Nem hagyta lecsukni a szemem, nem hagyott aludni.
Másnap reggel csak úgy, hirtelen ugrottam ki az ágyból.
Ugyanabban az utcában, ugyanabban a kereszteződésben, ugyanazon az
útvonalon, mint minden nap...
Kerestem a kicsi kezek érintését, melyek nem hagytak aludni.
S ő ott volt.... a piac bejáratánál, ahol az előző nap. Együtt a
fiatal nővel.
Tisztelettel közeledtem és engedélyt kértem az anyjától, hogy
beszélhessek vele. Bólintott.
- " Mi a válasz gyermek?"
- " Mitől félsz?"
- "Sok mindentől."
- "Olyan dolgoktól, amik most történnek veled? "
- "Olyanoktól. Megijesztenek azok az események, amik történnek."
- " Látod a jövőt? "
- " Hahaha. Nem."
- "Hát akkor, ezek a dolgok amik most történnek veled, az élet."
Megölelt és ismét megkérdezte:
-"Mitől félsz?"
Vettem egy csomag mogyorót a gyereknek és láttam a nagy szemeiben,
hogy tudja választ.
-"Nem élni."
Ebben a pillanatban, valami az elmémben megváltozott. Az élet nem
hozta a pénzt, a munkát, vagy az ambíciót. De utamba sodort egy
önzetlen, bölcs kis gyermeket egy napon az utcán.
Ugyanaz az utca minden nap, amit keresztezett.
Ugyanabban a sarokban, ahol mindig ott van és soha nem maradt el a
pillantása, amit rám vetett.
Most már enyém az életem.
Semmi nem ugyanaz és semmi nem egyenlő...
Már tudom, nem nézni, hanem megjegyezni.
Élvezem, ha nem mozdulok ki at otthonomból.
Kihívást jelent számomra, nem kényszerítem magam kötelezettségekre.
És most én kérdezem tőled: Mi a félelem?
.JPG)
