Többé már nem akarok őrizni lelkemben csöppnyi szomorúságot sem. Bár a nosztalgia mindig is kuporgott elmém tekervényeiben, ártatlanságát már nem vitatom. Úgy tekintek rá, mint ártalmatlan útmutatás, mely rávilágít a megoldásra - mit kell tegyek, hogy megvédjem magam a mindennapos problémáktól, intrikáktól. S amíg küzdök a negatív erőkkel, visszatekintek a gondtalan életemre. Vagy ama világra, amely fekete, vagy fehér, két ellentétes pólus - avagy végletek lehellete, ahol a fény is fehér... Ahol az érzelem is érzékeny. Ahol létezik olyan természetes vágy, hol szabadság szárnyán száll a világ. Igen! Szabad akarok lenni! Szabadon akarom átélni az érzelmek impulzusát. Szabadon akarom képviselni a lelkem - igazságot az igazságon keresztül.
Mindig volt bennem egy alapvető vágy... Tapasztalni, tanulni egy életen át - különböző módon, nyitott szívvel, befogadó elmével:
"Légy mindig ugyanaz!
Légy mindig önmagad!"
Most, ezekben a pillanokban, a séták élettelenek...
Az érzések érzéketlenek...
Nem várom a pillanatot, amely megtestesíti szívemben a negatív érzéseket, az ártó szellemiséget.
Nem, nem, nem!
Inkább teret hagyok az ösztönös önvédelemnek. Hagyom, hogy alázat egyenlő arányban elegyedjen az önös érdekkel - ez már nem olyan világ, hol a tolerancia, empátia, jóindulat kifizetődő...
Hagyom, hogy lélek jól érezze magát tetemében. Hogy azzá a lénnyé váljon, aminek a természet teremtette.