Folyamatosan kapom a pedálózásokat, hogy...
"Azért vagy beteg, mert nem hiszel xy dologban. Beteg a tudatod, emiatt magadba beszélsz betegségeket, mert nem tiszta az elméd (tehát hülye vagy), mert nem 'kezeled' magad, vagy nem hiszel valamiben. Minden rossz azért történik veled, mert nem hiszel semmiben." - Véleményem szerint ebben a gondolatmenetben annyi hiba leledzik, hogy az ember pontosan tudja milyen változások zajlanak a testében, vagy a testén. Tehát minden azon múlik, hogy milyen orvoshoz kerül és megtalálja-e a probléma okát, vagy addig megy, amíg ki nem derül, hogy mi okozza a tüneteket. Nos, ha már megvan az ok, akkor lehet orvosi, vagy alternatív megoldást választani a gyógyuláshoz.
Itt azért halkan teszem fel magamban a kérdést, hogy a keresztény, buddhista, vagy az összegyúrt vallásokkal rendelkező egyedek soha nem betegszenek meg? Nekik sosincs jó, vagy rossz napjuk? Sosem okoz problémát egy váratlan kiadás, vagy munkahely elvesztése? Sosem kellett szembesülniük munkahelyi problémával? Soha senki nem csalódott, nem vált el? Sosem került kórházba senkijük a családból, baráti társaságból? Sosem halt meg senkijük? Mert minden rossz, minden, ami fáj, azt a hit nem engedi megtörténni?
Biztosan tudom, hogy a fájdalom a megerősödést, a fejlődést szolgálja. Biztosan tudom, hogy rossz nélkül nem tudnánk értékelni a jót. Biztos vagyok benne, hogy a jó és rossz körforgása nélkül, sivárrá és unalmassá válna az élet. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy minél agresszívabban akarnak rámerőltetni valamit, ami nem a lényemből fakad és erőszakká, utálattá, előítéletté és gonoszsággá fajul a hívő részéről, bennem annál nagyobb ellenállás keletkezik.
Való igaz... Nem hiszem, hogy halálom után a mennyországba kerülök, ahogy abban sem, hogy majd más testben újjászületek. Nem hiszek az előző életben. Sem Istenben, sem a földöntúli valamiben, ami irányítja a világot... Akiknek meg kellene felelnem, akit félnem kellene, akit mindenek fölé kellene emelnem, minden tényt, minden tudományos ismeretet elsöpörve.
Hit... Ízlelgetem ezt a szót, ezt az érzést, hogy vajon mit is jelenthet valójában!? Hiszek a saját erőmben, mert tudom, hogy megfelelő felkészültséggel, érzelmi intelligenciával túl tudok jutni kisebb-nagyobb problémákon. Hiszem, hogy a párom, a szüleim és a barátaim támogatásával a legnehezebb időket is át tudom vészelni. Hiszem, hogy a tudomány tényeken, kutatásokon alapszik és, ha nem is tudja a választ mindenre, akkor sem magyarázza meg kitalációkkal, legfeljebb valószínűsíti, hogy milyen irányban lehet gondolkodni, kutatni a megoldást illetően, azaz a tévedés lehetőségét nem zárja ki.
Hiszem, hogy minden élőlény érez és nem teszek különbség növény és állat élete között (ami most oly' divatos életmód, hit lett). Ugyanakkor, ha éhes vagyok eszek, az étkezés pedig más élőlények elpusztításával jár (nincs mit tenni, hiszen a Föld biológiai körforgása így fejlődött ki). Ugyanakkor nem bántok, nem kínzok, nem gyilkolok azért, mert ahhoz van kedvem. Hiszem, hogyha segítek egy beteg embernek, ha meleg italt vagy ételt, esetleg számomra feleslegessé vált holmikat adok a hajléktalanoknak, szegényeknek akkor tettem valami jót.
Hiszem, hogy az életet, most ebben a pillanatban kell élnem. Hiszem, hogy halálom után addig maradok életben, amíg a szeretteim emlékeznek rám. Hiszem, hogy a a valódi szeretet, nem üres szavak skandálása, sem pedig szivecskés emotikonok sokasága, hanem cselekvéssel történő kifejezés a másik fél irányába. Hiszem, hogy az agresszív hívő menekül a saját élete, saját lénye elől, mert fél saját döntéseket hozni, saját életével, önmagával szembenézni... (ebből érdekes pszichológiai tanulmányt lehetne létrehozni), de hiszem, hogy egészséges keretek között mindenkiek jogában áll saját hitének, meggyőződésének, világnézetének megfelelően élnie az életét, anélkül, hogy lelkileg terrorizálnák, gyűlölnék, megszólnák emiatt.
Talán némi érzelmi intelligencia, empátia és tolerancia irányadó lehetne a másság elfogadásában....