Végül a legfontosabb hangsúly a hozzáálláson van, mielőtt ezeket a pillanatokat másokért alakítanánk át, kirakatba tennénk az életünket és csak az számítana, azt szeretnénk, amit idegen ember lát a házunk ablakán betekintve... Mert elítélnek, megköveznek, kritizálnak, nyúznak minket érzéketlenül... anélkül, hogy ismernék a valóságunk, megírják a történetünk, a nem létezőt és kollektív következtetéseket vonnak le.
De a valóság itt lép be az életünkbe és vetjük bizalmukat azokba a lényekbe, akiket szeretünk akikért vagyunk... Velük osztjuk meg a küzdelmet, az őrületet, a leállásokat, az ünnepeket, vagy a vereséget.
Ha mindannyian aszerint élnénk, hogy mások mit mondanak, nagyon hamar megbánnánk.
Az igazság, hogy az élet magányos, a percek pedig peregnek és nem tudjuk megállítani, vagy stagnálni az álmainkat, hogy láthassuk egyeznek-e másokéval... Természetes, hogy felmerül némi félelem, amikor megtesszük az első kicsi, alapvető, talán rossz lépéseket. De ha nem mozdulunk, akkor nem is tartunk sehová az életünkben... Miközben változást követelünk, panaszkodunk és gátakat építünk.
Mindannyian ugyanabban az időben vagyunk és tőlünk függ, miként használjuk. Elmenekülhetünk az időnk tolvajaitól, azoktól, akiknek nincs semmi joguk engedély nélkül belopózni a napunkba.
Tanuljunk meg adni magunknak napi kényeztetést, törődést, ami erőt ad a folytatáshoz. Hogy a legrosszabb pillanatainkból is mosolyogva távozhassunk.
Mert soha nem késő, hogy azzá a személlyé válj, akinek a létezéséről álmodtál.