 |
Valahogy nem sikerült teljesen alkalmazkodnom ebbe a világba. Nem tudom miért, folyton elbújok a fejembe, hullámoznak a gondolatok, érlelik az életem.
Menekülök az üres hangok és a vak szavak elől, melyek nem vezetnek sehová.
Úgy hiszem, hogy a mezítelen természet soha nem alszik, az ember viszont igen...
Elbújik a "kristálypalotájában", hol besározott gondolatait mumifikálja a fájdalom, de mások nem hallhatják sírását.
A harmónia megtöri a fényt, s elillan a nemes lélek illata - kegyelem nélkül karol át a Föld.
Okoz némi zavart a vakító sötétség, ahol nincs, súlyosbítják a szomorúságokat és fájdalom érzetet lüktet szemünkbe. Tényeket tár elénk - aggodalmat és félelmet.
Minden szempár nyitottabb, mint valaha, de még mindig lehetetlen a letisztult valóságot látni...